A legendáriumok tanúsága szerint a legnagyobb eufória pont húsz évvel ezelőtt volt, amikor a Quentin Tarantino rendezte Ponyvaregénynek az első, „hajnali” 8:30-as sajtóvetítésére már ötven perccel a kezdő képsorok előtt nem lehetett bejutni. Azt nem állítjuk, hogy a Nemes Jeles László rendezte Saul fiával kapcsolatosan is ekkora a hisztéria, de tény, hogy a film Cannes idei meglepetés bombája. A világpremier a 2300 fő befogadására képes Lumiere teremben még délutáni sávban volt (ekkor még a szmoking sem kötelező), a filmet mintegy hatperces vastaps követte, ez teljesen átlagosnak mondható. Egyrészt a premieren tényleg „mindent” megtapsolnak, de ennél sokkal fontosabb, hogy Nemes műve nem egy hatásvadászatra épülő hollywoodi dramaturgia alapján készült darab, sokkal nehezebb és hosszan ható mű, így a hatperces taps tulajdonképpen tényleg remek fogadtatás.

Ezután pedig menetrendszerűen el is terjedt, hogy a film remek – szó se róla, tényleg az –, és biztosan díjat fog kapni. Az utóbbira számos lehetőség nyílik: akár a legjobb első filmnek járó Arany Kamera, a színészi elismerés a főszereplő Röhrig Gézának vagy akár az Arany Pálma. A Saul fia iránti érdeklődésre jellemző, hogy a tegnap tartott negyedik vetítésen a Bunuel terembe sokan nem fértek be, így ők a legjobb estben most már csak a díjkiosztó gála napján, vasárnap pótolhatják az élményt, amikor is a teljes versenyprogramot megismétlik.

Nemes Jeles művének a karrierje immár önjáró üzemmódba kapcsolt, és több európai terület után tegnap már az Egyesült Államokban is talált forgalmazót. Méghozzá egy nagy stúdiót, a Sony „művészfilmekre” specializálódott butikját, a Sony Classicsot, amely gondozta Szász János Oscar-közelbe került művét is, A nagy füzetet. Ez a tény már csak azért is derűlátásra szolgáltat okot, mert míg Szász filmje a másodvonalbelinek számító Karlovy Vary-i fesztiválon debütált, a Saul fia azért mégiscsak a kezdettől fogva a „nagyfiúkkal” játszik. Nem is akárhogy.

Kritikánkat a filmről itt, interjúnkat a rendezővel pedig itt olvashatják.