Akik között egyszer csak a halott fiát fedezi fel, akit a zsidó szertartások szerint akar eltemetni.
- Igen, és ez teljesen felülír mindent. A társai viszont fontosabbnak tartják, hogy fellázadjanak az ellen, hogy a tömeggyilkosságok eszközévé teszik, majd likvidálják őket.
A Saul fia vizuális világáról annyi derült ki, hogy a kamera követi a főhőst.
- Inkább úgy fogalmaznék, hogy vele van és ritmikusan nyit. Tehát azt nézzük, amit ő néz. Ez pedig egyáltalán nem az, amit eddig a holokausztfilmekben láttunk. Mi inkább a belső történetre, a pszichológiai folyamatokra koncentráltunk.
|
Nemes Jeles László, a Mafilm fóti telepén felépített auschwitzi díszletben
Kallos Bea / MTI |
Nem lehetett egyszerű erre a történetre pénzt szerezni. Hogy fogadták a tervét Izraelben?
- A jeruzsálemi filmlabor beválogatta egy nemzetközi forgatókönyv-fejlesztési műhelybe, ez nem járt pénzzel, csak szakmai tanáccsal. Ezenfelül Izraelben és Európában egyaránt a teljes elzárkózás fogadott minket a filmalapok részéről. Érdekesnek találták, de nem gondolták megvalósíthatónak.
Újítást 1944-gyel kapcsolatos filmen nem fogadnak el.
Mit gondol, miért?
- Mert kialakult egy a holokauszttal kapcsolatos fikciós kódrendszer, és ez kizárólag a túlélésről és a hősiességről szól. A túlélők nem láthatnak bele abba, amit azok éltek át, akik meghaltak. Ezt a filmet viszont a saját generációmnak készítettem.
Névjegy
Nemes Jeles László - Filmrendező, forgatókönyvíró.
1977-ben született Budapesten, Jeles András Kossuth-díjas rendező fia. 1989 és 2003 között Párizsban élt, egyetemi tanulmányai során történelmet, irodalmat, nemzetközi kapcsolatokat és forgatókönyvírást tanult. 2006-ban forgatta le Türelem című, 35 mm-es kisjátékfilmjét, amely „az érzékeny téma szokatlan feldolgozásáért” a legjobb kisjátékfilm díját nyerte el a 38. Magyar Filmszemlén, meghívták a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjába, 2008-ban jelölték az Európai Filmakadémia rövidfilmdíjára. 2011-ben öt hónapot töltött Párizsban, a cannes-i fesztivál égisze alatt működő filmes alapítvány, a Cinéfondation Rezidencia elnevezésű ösztöndíjas programjában, amelynek keretében Clara Royer francia forgatókönyvíró közreműködésével fejleszthette Saul fia című filmjének forgatókönyvét.
A Magyar Nemzeti Filmalapot mivel sikerült meggyőzni, hogy finanszírozzák a filmet?
- A filmalap szempontjából ez egy rizikós döntés volt – támogatni egy elsőfilmes rendező lágerfilmjét, ami sehol máshol nem kapott támogatást. Úgy tudom, a filmalapnál nagyon szerették a forgatókönyvet, és a producereim, Sipos Gábor és Rajna Gábor szerintem meggyőzték őket, hogy a kockázattal kivételes lehetőségek járnak, hogy ezt a filmet a világban sok helyen meg akarják majd nézni. Egyébként ezt a kockáztatást támogatta Cannes is a verseny felajánlásával. Mindemellett értékelhető az, hogy tudták, a film tematikája az egész országot érinti. Az, hogy nyolc hét leforgása alatt megölhettek ebben az országban félmillió embert, még nincs igazán feltárva, ahogyan a Rákosi- és a Kádár-rendszer sötét titkai sincsenek.
Ráadásul a mozgóképes trendek ellen megy.
- Egy első filmes előtt két lehetőség áll: vagy olyat készít, mint mindenki más, és esetleg három-négy produkció után megtalálja a hangját, vagy mindennel szembemegy, és óriásit kockáztat.
Arany Pálma a Saul fiának?
Feszült csend, a végén elismerő taps – így fogadta a tegnap esti sajtóvetítés közönsége a Saul fiát Cannesban. A telt házas, mintegy ezerfős teremben tartott bemutató után számos tudósító próbálta meginterjúvolni a teremből kiözönlő kritikusokat, de a Saul tipikusan olyan mű, mely után az ember sokáig nem képes beszélni, így nem jártak sok sikerrel.
A 4:3-as képaránnyal, 35 mm-es filmről vetített mű különleges képi világa beszippantja az embert: nézőként azt érezzük, hogy ott vagyunk Auschwitz–Birkenauban, bármikor véget érhet az életünk, és ezért mindenki elvadult. Kivéve Saul, aki egy halott fiút akar eltemetni.
Nemes László (a film stáblistáján is elhagyta a Jeles vezetéknevet!) műve kapcsán már látatlanban elindultak a díjakkal kapcsolatos tippek, sokan a főszereplő Röhrig Gézát tartják a legjobb színész díjára befutónak, de az Arany Pálmát sem tartják kizártnak a helyben szerveződő filmes bukmékerirodák. Persze előtte még be kell mutatni a művet a Joel és Ethan Coen vezette zsűrinek: a hivatalos díszbemutató ma délután lesz. A Coen fivérek éppen tegnap beszéltek a 35 mm-es film iránti rajongásukról.
Otthon még senki nem látta a filmet, de már sokaknak megvan róla a véleménye Magyarországon.
- Nincsenek illúzióim. Amikor már a film elkészülése előtt prognózisokat olvashatunk a magyarországi nézőszámra vonatkozóan, az már bizonyos értelemben véleményformáló. Mintha szándékosan ellene mennének mindenfajta, a múlt feltárására irányuló kísérletnek. Nevezhetjük realista megközelítésnek is a részükről, én ezzel szemben azt gondolom, hogy inkább az „elegem van a holokausztból!” stb. típusú véleményeknek adnak melegágyat. Korábban éltem Franciaországban, ott is van antiszemitizmus, de más típusú, mint nálunk: főként szélsőbaloldali és iszlámból jövő, illetve van tradicionális szélsőjobboldali. Magyarországon az antikapitalista elemekkel tűzdelt szélsőjobboldali antiszemitizmus kiválóan megterem, ez régebben is így volt, csak akkor még nem viselték büszkén a szélsőjobboldal jelvényeit, de engem is lezsidóztak gyerekkoromban az általános iskolában, még a nyolcvanas években.
Ha ma zsidóznak vagy cigányoznak a villamoson, senki nem mer vagy nem is akar rájuk szólni, hogy „befogod a pofádat”.
Franciaországban ez elképzelhetetlen. Ilyen dolgokon múlik minden: Közép-Európa tragikus hanyatlásának lehetünk tanúi.
Korábbi interjúiban, amikor a filmes pályájáról kérdezték, mindig valamilyen cinikus választ adott.
- Inkább az a kérdés: mennyire tartom magam igazi filmesnek? Általában distanciával kezelem a dolgokat. Nem feltétlenül ezt tanultam az iskoláimban. Többet ér, ha kezdőként olyan emberek mellé szegődsz, akik jók ebben – tanulni kell az előző generációtól.
Kiket tart a mestereinek?
- A referenciapont: Stanley Kubrick. Az általános pszichózisán túllépve, a munkamódszere és az alapossága. Két évig dolgoztam Tarr Bélával, tőle az előkészítési folyamat átgondoltságából tanultam, illetve azt, hogy a filmkészítés csapatmunka.
A filmről szóló kritikát itt olvashatja.
