Szeretek dilemmázni, így aztán rögtön itt van nekem, hogy most akkor dzsem ez vagy lekvár illetve szilva-e inkább a mirabella vagy barack? Utóbbi rögtön egyértelmű lesz, csak körül kell nézni az interneten – mint kiderül, mezei nevén a fosó- vagy potyószilva olyan ringló, ami lehet piros, sárga, sőt bordó is. A húsa viszont mindig sárga – én pedig tudat alatt azért szeretném baracknak hinni, mert kajszival párosítom, továbbá dupla szűz vagyok.

Torma Tamás / Fotó

És akkor dzsem vagy lekvár? Anyukám szerint a lekvár attól lesz lekvár, hogy a levének akár a felét is elfőzzük, hogy aztán a maradék cukrosan besűrűsödjön, a dzsemet meg gyakran nem is főzik és/illetve emiatt külön gyümölcsdarabok is kerülhetnek bele. A mirabellával két éve próbálkoztam először, amikor rájöttem, hogy ez nem valami franciás egzotikum, hanem abszolút urbánus gyümölcs, ami úton-útfélen érik lévén utcai díszfa. Azóta már a nézésem is kihegyeződött rá, legutóbbi bringakörömben például a Naphegyen, a Moszkva és még a sötétedő Deák téren is kiszúrtam éppen termő fáit, de a kedvencemet a munkásőrségnek köszönhetem a Kis-Gellérthegyen, a Somlói út elején. A mai Balassi Intézet volt valaha az Országos Parancsnokság, alatta meg a Márton Áron Kollégium a tivornyákkal ízesített továbbképzések terepe, és nyilván elsőgenerációs kádereknek jutott eszébe gyümölcsfákat ültetni a kert végébe. Persze az is lehet, hogy a Főkert szórta ki ide a járda mellé egy gesztenye és egy falvédő sövény közé.

Nálam mindig egy recept a kiindulás, hogy aztán azt alakítsam tovább a saját mániáim szerint, tehát a teste, a lekvár teste – ez volt nálam az első becsípődés. Az a recept ugyanis azt írta, a mirabella mellé kell némi kajszi is, mert a ringló túl leves és nehezen áll össze a lekvár gerince. Az első kísérlet nem várt sikert hozott: a végeredmény bár némileg híg, de sokkal pikánsabb és savanykásan karakteresebb lett, mint azt az amúgy családi kedvenc baracktól eddig kaptuk.

A másik, már-már perverz szépsége az egésznek, amikor az ember szüretelni indul az utcákra. Várakozó taxisok figyelték bizalmatlanul, ahogy fára mászok, autósok és busz kerülgették az elgurult mirabelláimat, amikor egy útmenti rézsűnél a magasan beérett, de annál kívánatosabb ágakról egy fel-feldobott, teli ásványvizes palackkal szüreteltem. Amúgy szapora a szedése, de számítsunk rá, hogy a héjjal és magokkal több, mint a fele elveszik majd.

Hozzávalók:
2 kg mirabella ringló (mag nélkül, megpucolva)
1 kg kajszibarack (mag nélkül, megpucolva)
1-2 kg cukor (ízlés szerint)
2 citrom leve
dzsemfix

Van, aki előzőleg felfőzi, hogy könnyebben váljon meg a héjaktól, én passzírozni szeretem együtt a barackkal, puszta kézzel nyomkodni, szuttyogtatni ki a bőréből. Ha kész, rászórom a cukrot (nagyjából a végső bevetésre váró gyümölcshús súlyában, tehát fifti-fifti, bár az idén egyrészt kevesebbel is édesebb lett, másrészt ez már a lekvárfilozófia területe), egy éjszakát állni hagyom, aztán másnap kezdődik a főzés. Aki használ, ekkor tegye hozzá a dzsemfixet, meg a citromlevet – és azt se egyszerre, kóstolgatni kell, mint a cukrozásnál, hogy kinek-kinek egyénileg mennyi lesz az elég.