Pihekönnyű és mozdíthatatlan
Nem is kell olyan sok minden egy igazán jó filmhez. Erős történet és atmoszféra, néhány jó színész, megfelelő ritmus, és evőkanálnyi költészet, hogy a mű tőkesúlya is meglegyen. Jacques Audiard mozijában minden a helyén van, és a legjobb arányban: őszinte börtön- és alvilági film, a már meglévő klisék lecsupaszítása. Mintha a Remény rabjait látnánk dokumentumfilm változatban, ahol a szabadulás mentes minden romantikától, szélesvásznúságtól. Mert Audiard épp azt képes elhitetni a nézővel, ami a legnehezebb: nem fikciót, hanem az életet magát csalogatta a kamerája elé.
Mester és Tanítvány, Apa és Fiú, Csicskás és Úr klasszikus mozija A próféta. Mese a Fiúról, aki jóval ártatlanabbul érkezik a börtönbe, mint ahogy majd szabadulni fog. Addig csak piti bűnöző volt, s majdhogynem keresztapaként hagyja maga mögött a rácsokat, ahol igazi élete elkezdődött. Ügyes tanítvány, aki szivacs módjára szívja magába az alvilági élet kemény, nem felülírható szabályait. Annak felismerését, hogy akárcsak az üzleti életben az első millió, úgy az alvilági presztízshez vezető úton az első gyilkosság a legnehezebb. És bizony ezt nem is lehet elfelejteni, a megölt ember szelleme valahogy örökre velünk marad. Tanácsokat ad, vigasztal, egyengeti az életünket mozdíthatatlan teherként. Ugyanis épp ebben áll Audiard érdeme: egy kis cinizmussal úgy fogalmazza át az agyonhasznált elemeket, hogy azok egészen újszerűnek hatnak. Elég a megölt rab nyakából előgomolygó füst, hogy elfeledjük, hány alkotás próbálta már hol komikusan, hol drámaian kijátszani ezt a kártyát.
A Próféta kemény és láthatóan kompromisszummentes alkotás. Ott véres, ahol kell, és ott engedi előlépni a háttérből a zongorát, ahol épp lélegzetet venne a néző. Audiard pillanatig nem törekedett arra, hogy a fősodor modorában mondjon el egy nagyon is fősodorba illő történetet. Szöszmötöl, játszadozik, s ha kell, elaprózza a leghatásosabb jelenetét is. Az sem érdekli különösképpen, hogy azonosuljunk főhősével, az alig húszéves, analfabéta, de feltörekvő Malik el-Djebenával. Audiard ugyanis nem ítélkezni akar, csak bemutatni. Egy szürkében, hidegkékben fürdő, rasszizmustól és korrupciótól meleg és otthonos világot. Ahol élni kell, mert meghalni túl egyszerű lenne. Egy érzékenyen fényképezett érzéketlen világot, ahol az emberi élet különös súllyal bír: ha úgy hozza a helyzet, pihekönnyű, ha meg másként, mozdíthatatlan tömb. Kamerája elé enged igaznak vélt szereplőket, sorsokat. Akik épp kiszolgáltatottságuk miatt rokonszenvesek.
Nem is annyira a végig pontosan és okosan játszó főszereplő, Tahar Rahim a legemlékezetesebb, pedig más aligha tudta volna eljátszani a félig arab, de szükségből korzikaivá nevelkedő senkiházit. Sokkal inkább a keresztapát, César Lucianit játszó Niels Arestrup mozija A próféta. Az ősz, lenyalt, sárgás hajú bandavezéré, akinek tekintete egyszerre egy kétségbeesett, rabságba esett öregemberé, és a kegyelmet alig ismerő gengszteré. Az ő sokszínű alakítása ragaszt igazából a vászon elé, és teszi emlékezetessé a Cannes-ból a zsűri nagydíját elhozó mozit. Nélküle is maradandó alkotás lenne A próféta, de vele sokáig kísértő, nyugtalanító filmmé válik.
