De azért nagy baj nincs. Vénember is megtalálhatja a magának való testi és szellemi felfrissülést nyújtó előadást, ha unokái­val gyerekelőadásra megy. Csak meg kell találnia a megfelelőt. Például a Budapest Bábszínházban a Hajnali csillag peremén címűt. Először, még a földszinti előtérben, memorizálni kellene a Mackóindulót. A test karbantartását meg jól szolgálja, hogy a fürge lábú kölykök nyomán föl kell szaladni a negyedik emeletre. Ekkor komplex testi-szellemi tréning következik: le kell venni a cipőt. Ehhez gyerekekre méretezett padok szolgálnak. Az még hagyján, hogy le kell ülni, sőt fel is kell állni, de a trehányságra hajlamos aggok jó, ha emlékeznek rá, vajon tiszta zoknit vettek-e, és nem legyintettek-e rá egy kisebb lukra, hogy estig még jó lesz így is, hiszen ki látja azt.

Ezután párnát kell magához vennie a jövendőbeli nézőnek, hogy arra ereszkedjen le a terem közepét borító szőnyegre. Ez nagy körültekintést igénylő, de egyszersmind a megmerevedett ízületek lazítását is remekül szolgáló művelet. Óvatosan hajtandó végre, ugyanis kevés megalázóbb helyzet létezik, mint amikor a gyanútlan test hanyatt gurulván, a lábak magasan az ősz fej fölött kalimpálnak. (Ugyanerre egyébként jó, ha a Nemzeti Színház Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból előadására látogató idősebbek is ügyelnek.)

Mindez azonban még semmi. Az igazi torna csak ezután következik. A Mackóélet és mackóálom egy részben alcímet viselő produkció során ugyanis Bercsényi Péter, Ellinger Edina és Kovács Judit fürgén körbejátsszák a középen kuporgó nézőket. Valahogy mindig az ember háta mögött szólalnak meg. Aki követni szeretné az attrakciót, az hamar megtanulja, hogyan lehet fenéken ülve a leg­gyorsabban megfordulni, méghozzá úgy, hogy közben senkibe ne rúgjon bele, s főképp ne sodorjon el könnyedén mozgó, s ezért mindig kiszámíthatatlan helyen fölbukkanó apróságot. Eleinte ropog minden hajlat, aztán fáj minden izom, de úgy tíz perc után, aki nem adja föl, kellemes zsibbadást érez, majd megkönnyebbülten tapasztalja, hogy teste kitanulta a csíziót, rutinosan, sőt ruganyosan fordul a megfelelő irányba, minden különösebb erőfeszítés nélkül.

Közben a berozsdált agytekervények is hasonló tréningen mennek át. Az előadásnak nemcsak külső formája, de tartalma is különös. Nincs egybefüggő cselekmény, nincsenek jók és gonoszok, nem kell drukkolni és tanácsokat adni a rokonszenves szereplőknek. A mackóélet valójában a nagyvárosi kisgyerekek köznapi élményeit jelenti. Tizenöt író, költő, sőt pszichológus szövegei eleven szellemességgel fogalmazzák a gyerektapasztalatokat (dramaturg: Dobák Lívia).

A mackók meg az őket mozgató színészek Tengely Gábor rendezésében vidor bölcsességgel jelenítik meg az otthon, utcán, lépcsőházban, villamoson látható mindennapi furcsaságokat. Persze a gyerekszem élessége, a gyerekszáj szabadsága legkevésbé a gyerekeket lepi meg. De azért jól elvannak az otthonról hozott vagy kölcsönkapott mackókkal, az ülőpárnákkal, fölállnak, leheverednek, hengergőznek, forgolódnak, néha még a játékra is rácsodálkoznak. Aggódó családanyák inkább őket figyelik. Leginkább rugalmas szellemű fiatal szülők és bölcs vének élvezik a játék eredetiségét, humorát. Egy középkorú úr konokon mered maga elé. Nyilván már az első percben megsértődött. Sose fogja megtudni, miből maradt ki. Mint ahogy azok sem, akik eleve feladták, és a körön kívüli székeket választották.