Nem mondom, hogy mindennek a cím az oka, de azért a mai filmversenyben nem lehet elindulni olyasmivel, hogy Hétköznapi titkaink, mert köszi, nem érdekel. Nem érdekel, mi van a családban, ahol meghal az anya, életben marad az apa és ott a két gyerek, ebbe szokás belebetegedni az unalomtól.

Nem is ezzel a címmel indultak volna a szerzők, az eredeti változat szerint Hangosabb a bombáknál, mindjárt van benne erőszak meg bomba, és majd a nézőtéren jön rá a kedves néző, hogy voltaképpen egyik sincs. Csak a hétköznap meg a titkok, azok hangosabbak a bombáknál.

Nincs is nagyon más lehetőségünk, mint szeretni a filmet, rácsodálkozni, hogy valamiért ezt nem felejtjük el, pedig tényleg: majdnem hétköznapi. Egy anya, aki háborús tudósító, lövi a szépséges fényképeket (látni is a fényképeket, igazán szépek), de hát A hét mesterlövész óta tudjuk, hogy van, aki a harcmező közepén próbál elbújni. Van, aki a háború hétköznapjait választja a saját hétköznapjai helyett vagy inkább mellé, így lehet két élete az embernek, egy kalandos és egy csöndes, egy puskaropogásos és a másik a két gyerekkel.

Gabriel Byrne és Devin Druid a Hangosabb a bombáknál, azaz a Hétköznapi titkaink című filmben

Megy, ameddig megy, és ha nem megy, és véletlenül nem jön a megváltó aknamező, akkor a másik életben is be lehet fejezni, csak szembe kell menni a kamionokkal. Finom alakítás Isabelle Huppert-é, lehet, hogy túl könnyű is neki – de csak neki. Elegáns és vonzó, törékenységében is érzéki, akcentusával már eleve idegen az amerikai környezetben, átültetett növény, nem csoda, ha nem találja magát.

Színészetben egyébként is erős a film, Gabriel Byrne a pocakot eresztett hajdanszínész, most tanár, cipeli a szomorúságot és tehetetlenséget egy filmen át, Amy ­Ryan, aki szép, amíg el nem mosolyodik (ez a filmbéli feladata, nem az életbeni). Jesse Eisenberg a nagyobbik gyerek, az ő ujjával kezdődik a film, éppen egy újszülött markolja. Minden oka megvolna rá, hogy boldog legyen, egyetemen tanít, szép a felesége, megszületett az utód, de ő csak kavarodik, kavarodik egyre mélyebben a zűrzavarba. Mit lehet tenni? A boldogság unalmas. Néha föl kell lázadni ellene, amíg rá nem jövünk, hogy azért ez volna az ember természetes állapota: örülni a másiknak, aki meg neki örül.

Nem a mi dolgunk. Piszkál egy ilyen érzet a nézőtéren, annyira nem közeliek a figurák, hogy magunkra ismerhetnénk bennük, mintha csak a szomszéd kalandjait próbálnánk megfigyelni, értékelni, átélni. Átélni nem lehet. De drukkolunk nekik, mielőtt a magunk bombáinak hatástalanításába kezdünk.