Magyarország - lyuk a díszleten
Koltai Róbert ezúttal bizonyos minőségérzékről tett tanúbizonyságot. Gogolt többre becsüli önmagánál. A revizor rendezésében valamelyest kordában tartja szokott hatásvadász kedvét. Aránylag ritkán fordul elő olyan elemi ripacskodás, mint amikor Mikó István a polgármester szerepében dobozostól kapja fejére a kalapját. Igaz, más se nagyon történik az előadásban. Eredeti, átgondolt, pláne mélyebb értelmezésnek nyoma nincs.
Leginkább csak az tűnik föl, hogy a különféle játékelemek között nincs összhang. Kerényi József építész, egyetemi tanár tiszta, szép arányú kulisszát tervezett, melynek köze nincs ahhoz a lompos-koszlott világhoz, amelyről Gogol ír, ráadásul a Hlesztakov fogadóbeli szobájában játszódó jelenet színterét nehézkes kényszermegoldással szakítják ki belőle. Fekete Mária öt darabra elegendő fantáziát pazarol a jelmezekre, aminek az eredménye teljes összevisszaság. A színészi játék többnyire tapad a szöveghez, már amennyire stilizált trónusok és átlátszó műanyag székek társaságában ez lehetséges. Mikó István mintha menet közben jönne rá, hogy a polgármester nem egy bohóc, a zárójelenetben már szinte drámai. A hivatalnoki karból Quintus Konrád a tanfelügyelő rettegését, Tűzkő Sándor pedig a notórius följelentőt hozza színre kidolgozottan. A hölgyek, a polgármester felesége (Závodszky Noémi) és lánya (Csizmadia Ildikó), szemre csinosak és kedvesek, alsóneműben is inkább vonzók, mint komikusak, tenyeres-talpas lelküket mindössze harsány rikoltozással hozzák tudomásunkra. Egyáltalán az előadásban gyakran pótolja hangerő a gondosan kidolgozott ribilliókat.
Nincs egységes stílusa, nincs sajátos világa az előadásnak. Ebből is adódik, hogy az első rész, amikor még nem indulnak be a bonyodalmak, erős altatóval ér fel. A második rész már elevenebb. A hiperaktív Hlesztakovot energikusan és sok ötlettel játszó Száraz Dénes részeg handabandája, majd az egymást követő vesztegetési jelenetek, a gyors szerelmi vallomások és a lánykérés, végül pedig a szökés és a lelepleződés legalább ugyanolyan fürgén pereg, amilyen felszínesen. A produkció szórakoztató minőségének ez feltétlen jót tesz.
A revizor kényes darab. Szolnokon történetesen a színházban bekövetkezett jobboldali fordulat előtt az utolsó bemutató volt (a polgármestert ott is Mikó játszotta), és Telihay Péter rendező dühös nyilatkozatai szerint rá kellett volna ismernünk az akkori helyi viszonyokra. Szerencsénkre nem sikerült: annál valamivel több volt abban az előadásban. Most Székesfehérváron hasonló fordulat után adták elő a darabot. A színház ezúttal nyilván nem is akart túl közel menni saját gazdáihoz. A díszlet hátsó falán Magyarország térképét formázó kivágás szolgál ablak gyanánt - ez az egyetlen értelmezésre célzó motívum. Semmi más nem utal arra, hogy ilyesmi felénk is előadódhatna. A korrupció, a szervilizmus örök - ha valamit egyáltalán, ennyit sugall az előadás. A polgármester most is a képünkbe vágja ugyan, hogy magunkon nevetünk, de, hogy kik is vagyunk mi, milyenek vagyunk mi, arról nem sokat tudunk meg ez alkalommal.
