De ő sem maradhatott mindig hű az elveihez: hetvenöt év alatt sokszor tévedett, s néha maga sem biztos abban, hogy a megfelelő kompromisszumokat kötötte-e meg. Néha lehetett volna bátrabb, erőszakosabb. Egy olyan korban, amikor az ilyesmi, ha nem is öngyilkosságnak, de őrültségnek számított. Mégsem volt hős. Tollal, írógéppel, tompa végű ceruzával ugyanis csak a legritkább esetben lehet megváltani a világot. Legfeljebb kicsit odébb pöckölni. El a szakadék szélétől.

- A kifejezés régi értelmében vagyok írástudó. Olyasvalaki, aki meg tudja fejteni a szavakat, eltöpreng a körülötte zajló eseményeken, és a maga szerény eszközeivel hozzájárul, hogy az értelem lehetőségeiből egyik-másik megvalósulhasson.

S hogy mindez konkrétan mit jelent? Milyen foglalkozás társul az ars poeticához? Volt újságíró, film- és színházkritikus, irodalomtörténész, szerkesztő és főszerkesztő, színházigazgató, kultúrdiplomata, tévéelnök, és alig húszévesen kozmopolita. Bár ez utóbbit az ötvenes évek elején még egyáltalán nem dicséretnek szánták. Még pályakezdő akkor, de már nem elhanyagolható rutinnal a háta mögött. Korán kezdte ugyanis a szakmát: tizenkét évesen már rendszeres újságolvasó, s négy évre rá a marosvásárhelyi napilapban jelennek meg filmkritikái. Nem könnyű kenyérkereset ez akkoriban. Bűn rossz mozgóképek mennek ugyanis a moziban, számtalan szovjet, cseh és NDK-s között valódi ünnep az olasz neorealizmus. Mégis mindenről írni kell, óvatosan ítéletet alkotni terjedelemmel, finom utalásokkal. A kolozsvári Utunkhoz kerülve - és párhuzamosan a bölcsészkarra járva - azonban egyszer neki is elszalad a tolla, belefut élete első botrányába: a Mai emberek című rossz román színdarabról egyszerűen leírja, hogy rossz. Negativizmusáért azonnal feljelentik a pártbizottságban, így lesz "kozmopolita", aki nem képes észrevenni a lábai előtt heverő hazai értékeket, és aki érvényes mércéért folyton külföldre tekint. Más kérdés, hogy a kolozsvári teátrum élén akkor egy suszter áll. S csak akkor derül ki, hogy ez még ennél is ígéretesebb szakma, amikor az országot is egy kolléga kezdi el irányítani.

Addigra Gálfalvi megjárja az Igaz Szó főszerkesztő-helyettesi székét, majd egyre inkább az irodalom felé fordul, megéli Sztálin halálát, az olvadást, az erdélyi '56-ot és következményeit, és végül azt az időszakot is, amikor Ceausescut, mert nem vesz részt a prágai tavasz leverésében, a Nyugat szabadsághősként ünnepli. Az enyhülés egybeesik a romániai magyar irodalom aranykorával, lapok és intézmények nőnek ki a földből, létrejön a Kriterion könyvkiadó, és megalakul a kulturális hetilap, A Hét, amellyel - későbbi főszerkesztőjeként - Gálfalvi neve végképp összeforr. Akkor már rég Bukarestben él, előretolt idegenként, a romániai magyar irodalom követeként, szürke eminenciásaként intézi, amit lehet. Publicisztikát ír, esszét, és számtalan kritikát a kortárs irodalom műveiről, miközben színházat is irányít.

- Sosem volt csak egy műfajom, a gondom viszont mindvégig ugyanaz maradt: megértetni mindenkivel, hogy én a magyar nyelvben rendeztem be az otthonomat, s ha valaki ezt a nyelvet korlátozza, bénítja, akkor az otthonomat, az emberségemet sérti. De a másét is, nem csak az enyémet - foglalja össze pár mondatban azt az évtizedet.

Pedig sérelemért nem kellett a szomszédba menni. Nem is nagyon lehetett. A nyolcvanas évek totális diktatúrája - amikor sokszor a bukaresti magyar nagykövetség látta el őket élelemmel és folyóiratokkal, könyvekkel és hírekkel - egyre abszurdabbá vált. Egyszer egy szekustiszt némiképp spiccesen pedig azzal a jó tanáccsal látta el, hogy ha már mindenképpen szidni akarnak valamit vagy valakit, akkor inkább a Kondukátort szidják, és ne a Pártot, mert az utóbbit biztos jelenteni fogják. A főtitkárt illető "kritikákat" viszont nem továbbítják, mert azt a Géniusz hiúsága sosem viselné el...

Az abszurd helyzeteket sem a forradalom, sem a rendszerváltás nem söpri el. Inkább csak fokozza. Az addig államilag "védett" folyóiratok, patinás kiadók hirtelen a piaci követelményekkel találják szembe magukat, az addigi irreálisan magas példányszámok irreálisan alacsony szintre esnek vissza. A szabad világ édes közönyében Gálfalvi is a pénzszerzés - sokszor az anyaországi kalapozást is beleértve - fortélyait tanulja. Értékekről magyaráz, Konrád György, Nádas Péter és Fejtő Ferenc szövegeit gondozza, és örömmel veszi, hogy Bogdán Lászlótól Lászlóffy Aladáron át Fodor Sándorig számtalan író indít állandó rovatot a lapban. A maradandóságot pedig mi sem bizonyítja jobban, hogy a kisesszékből végül 16 könyv jelenik meg, hangos sikerrel. A sors azonban legfőképpen a főszerkesztővel babrál ki, az ő több ezernyi cikkéből végül csak másfél kötetnyi kerekedik ki.

- A mások sikereit tartottam a saját sikereimnek, egy jó szerkesztő csak így, ebben az értelemben lehet önző - magyarázza. Mai fejjel talán többet törődött volna a kényszermenedzseléssel, a biztos gazdasági alapok megteremtésével, mint a szövegek fölötti örömmel, hiszen a lap vesztét is a pénzhiány okozza 2003-ban. Addigra viszont már túl van élete legnagyobb kalandján. Öt hónapot tölt el a román tévé elnöki székében. Ő lesz Románia legfontosabb elektronikus médiájának első szabadon választott vezetője. Akkor, amikor a politikai elit és a közvélemény java része hallani sem akar az önálló magyar egyetemi oktatásról. A döntés háttere éppolyan abszurd, mint maga az ország: mivel a '96-ban hatalomra került Demokratikus Konvenció pártjai között az RMDSZ volt a legkisebb, így hamar kisakkozták, hogy a magyar képviselőtől kell tartani a legkevésbé. Kifelé pedig csak ennyit mondanak: ő a korelnök. Az öt hónap mégis elég arra, hogy épp azokat a kozmopolita, európai elveket vezesse be, amiért annak idején oly lelkesen elmarasztalták. S amikor távozik ideiglenes pozíciójából, még az ellenzéki képviselők is próbálják maradásra bírni. De ő nem áll kötélnek.

- Még a mézeshetek sem tartanak örökké, főként, ha egyszer valakinek a tyúkszemére lépek - eleveníti fel azt az időszakot. De a szerelem mégis megmarad: végül kilenc évet tölt el a televízió igazgatói tanácsában, 14 évet a romániai írószövetség elnökségében, és megalakulása óta a romániai magyar PEN Club vezetője. A hatvan ledolgozott év után mégis nehezebb megmondani, hogy ki is ő valójában, mint a pálya kezdetén. Kicsit olyan, mint a láthatatlan ember vagy egy jelentéktelen ország diplomatája: jelenléte senkinek sem tűnik fel, de ha távozik, oda a békeidők boldog lehelete. Valami ódon, de kitörölhetetlen elegancia.

- A kifejezés régi értelmében vagyok írástudó. Olyasvalaki, aki meg tudja fejteni a szavakat, eltöpreng a körülötte zajló eseményeken, és a maga szerény eszközeivel hozzájárul, hogy az értelem lehetőségeiből egyik-másik megvalósulhasson - mondja Gálf