A bemutató alapján pontosan nem derül ki, hogy miért is kellett az Operának a Vigbe költöznie, van ugyan néhány jó ötlet, például hogy színészekkel vegyes a szereposztás, de a Papagenót játszó Nagy Ervin nem vígszínházi alkalmazott. Ettől függetlenül abszolút bevált. Papageno nem szörnyen nehéz szerep, és bárcsak elmondhatnám, hogy Nagy Ervin lett volna a legkevesebb hangú vagy legkevésbé muzikális Papageno akit valaha is láttam. Épp ellenkezőleg: ha a hang nem is operai, ha fárad, és halk is egy kicsit, a színész igazán derekas munkát végez, egészen más színvonalon mondja a prózát, mint a többiek, nevetni lehet a poénjain, viszi az előadást a hátán. Az ő jelenléte mutat rá Marton László jó kézzel összehozott rendezésének gyenge pontjára.

Az utolsó jelentben ugyanis összezárul a világ: a színen is széksorokat látni, és természetesen a nézőtéren is. A két világ közelit egymáshoz, és az utolsó hangokra leereszkedik egy ablak is közénk, Pamina és Tamino azon bámul kifelé (vagy befelé), nézzük egymást, vagy egymás köldökét. A három útmutató fiú eddigre már régen kiszaladt a szabadba a labdával, színes ruhákban, vidáman, mintha az lenne az üzenet, hogy az élet, a nagybetűs, a boldogságot hozó odakint van. Elkerülve most a kézenfekvő poénokat, az egyáltalán nem világos, hogy a három focizó fiú mennyivel mond többet, mint az ágyban vetkőző Papageno és neje, nyilván más korcsoport, de egyik sem a szellemi javakban keresi a világ érthetetlenségének és esetleges ellenségességének feloldását.
Mindenesetre, ha a színházban maradunk, akkor azért hallhatunk figyelemre érdemes énekes teljesítményeket is, például Polgár Lászlótól, aki a törődöttséget pompásan illeszti a szerepbe, Miklósa Erikától, aki az első áriájában ad egy kis alamizsnát a kárörvendőknek, haha, már csak fent szól a hangja, aztán a második áriát úgy elfújja, ahogy kell. Lehet egyetlen áriára alapozni egy egész karriert, de azt az áriát tényleg tudni kell.

Miklósa Erikát nagyon hatásosan támogatta a Fischer Ádám irányította zenekar, faverővel bombázott üstdobok adták a mennydörgést hozzá, fortyogott a bosszú, sistergett minden. Ezer egyéb erényét lehetne a zenekari játéknak felsorolni (ezer hátrányát is, de karácsony napjára esett a bemutató), a tempók elevenségét, csak időnkénti hisztériáját, a karmesteri figyelmet, hogy ne nyomja el a kisebb hangú éneklőket, a fagott szólamát, amikor az ember soha nem szokta hallani, pedig mennyire szép. Mégsem ez a meghatározó élmény, hanem a díszlet Michael Levine munkája. A szoba, albérleti, vagy talán kollégiumi, ahol a szexuálisan felajzott Tamino magányosan küszködik az ágyon. Aztán elkezd forogni ez a szoba, majdnem itt játszódik az egész opera, a normál állapot után felülnézetből látjuk. Amikor megszólal a varázsfuvola, a berendezési tárgyak kezdenek el táncolni, a karosszék emelgeti a lábait, a radiátor bekígyózik, szállnak a könyvek, szép lesz tőle az egész első felvonás második része.

A tapasztalt néző tudja, hogy ha elkezd forogni a szoba, majd vissza fog térni a kiinduló helyzetbe, helyrebillen a világ, akár azon az áron is, hogy Sarastro összehúzza önfején a hullazsákját, mégis leköti a figyelmét a fűtéscsövek helyzete. Aztán jönnek a próbák, tűzpróba a színpadi piros zsöllyén, és a gyönyörű vízpróba, ahogy a hosszú, sötét, érdes felületű, nehéz szalagfüggöny alatt megy a pár, és tényleg olyan, mintha egy vízesésen küzdenék magukat keresztül, kijutnak a levegőre, túlélik. Lehet, hogy mindez rátelepszik az előadásra, de ha az ember rájön, rájön és elfogadja, hogy A varázsfuvola tényleg kimeríthetetlen, és még nem jött létre olyan interpretáció, amely minden tekintetben kielégítő lett volna, akkor igazán megtalálhatja az örömét ebben a kísérletben is.

2009-12-28,