Számításaik szerint ugyanis akkorra a főváros lakosságának száma 2 millió 250 ezerre emelkedik, s 1 millió 820 ezer köbméter vizet használ majd el naponta. Ettől megijedhettek kicsit, mert mindjárt tervezni is kezdték a Gellérthegy északi lejtőjébe építendő óriás víztározót, két 40 ezer köbméteres medencével.

Persze nem sejthették, hogy Budapest lakossága az ezredfordulón még a 2 millió főt sem fogja elérni, sőt 1,8 millió alá csökken. Pláne azt nem, hogy a vízfogyasztás még drasztikusabban esik majd: nem hogy 1,8 millió köbméter nem lesz, de még a 0,8 milliót sem éri el. (2009-ben például a legmelegebb júliusi napon is csak 613 ezer köbmétert használt el a pesti nép.)

De nem baj, hogy a gellérthegyi, Sánc utcai tározó 1975 és 1980 között megépült, s hogy ekkora lett, mert egyrészt lehet még Budapestből 2,2 milliós város, másrészt pedig azért, mert ma már valószínűleg nem épülhetne meg ekkora műtárgy a hegyen. Vagy nem itt és nem így. A környezetvédők odakötöznék magukat a sziklákhoz, s nem engednék, hogy ekkora gödröket vájjanak a hegybe.

A hogy az akkori leírásokat olvasom, a lyuk mérete még a korabeli, kevéssé környezetérzékeny laikusokat is meghökkentette. „Elhordták a hegyet" - fogalmazott például az egyik írás címében a Magyar Nemzet cikkírója, bár a szövegben megjegyzi, hogy ez nem egészen igaz, csak 150 ezer köbméternyi földet és sziklát távolítottak el, mintegy 45 ezer dömperfordulóval. Körülbelül egy futballpályányi területen. A kolléga főleg afölött sajnálkozott, hogy eltüntették gyerekkora majálisainak színhelyét, a régi gellértehegyi búcsúk, húsvét hétfői népünnepélyek helyét.

Amikor ez a kép készült, 1978 márciusában, a két medencéből az egyiket már felépítették, s épp ekkoriban végezték a próbaüzemét. A másikat pedig itt látjuk, még nincs teteje, még nincs minden oszlop sem a helyén. Nem tudom, hogy az oszlopok áramlástani megfontolásból lettek-e trombitavégűek (az építők gombáknak nevezték őket), azt viszont tudom, hogy a medencék azért zongoraalakúak.

Sokáig tartotta magát a legenda, mely szerint egy HP-65 zsebszámológéppel egy délután számolták ki az alakjukat a BME Áramlástani Tanszékén. A legenda csak annyiban hamis, hogy az eszköz nem zsebszámoló, hanem egy korai asztali számítógép volt. Az ideális áramképet biztosító medencealak ötlete egyébként Gruber József tanszékvezetőtől származott, később az ő nevét vette fel a tározómű.

Az oszlopok tíz méter magasak, s mindkét medencében 106-106 áll. A falak az akkor legkorszerűbb (nyugat)német módszerrel épültek, utófeszítéses technikával. Nem itt alkalmazták először, a rákosszentmihályi tározó építésekor néhány évvel korábban próbálták ki. A Gellérthegyen különben már volt két régebbi víztározó medence: 1904-ben és 1950-ben is épült egy a déli oldalon. Ezeket most egy 900 méteres csővezetékkel (a hegy gyomrában) összekötötték az új tározóval. Így elég nagy lehetőség nyílt a vízkészletek szükség szerinti átcsoportosítására.

Mátyás király még a budai hegyek forrásaiból csörgedeztette agyagvezetéken a friss vizet Budavár főterére. A Gellérthegyi tározókba már nem a forrásokból, hanem a szentendrei-szigeti és a csepel-szigeti hatalmas Duna-kutakból jön a víz, többkilométeres csővezetéken át. A medencéket éjszaka töltik fel (szabályszerűen csak 8 méteres magasságig), s ezt a szomjas város másnap rendszerint kiissza.

A Sánc utcai lett Magyarország legnagyobb ivóvíz tározója, s az első olyan, amelynek környezetét nem zárták el a nagyközönség elől. Amikor elkészült a betonszerkezet, a dömperek visszahordták rá az innen kitermelt föld nagy részét, a környezet rendezésére pedig pályázatot írtak ki. Támfalrendszert és kényelmes sétányokat alakítottak ki a medencék fölött. S hogy mennyire nem elzárt hely: manapság ez az egyik leglátogatottabb objektum a víz világnapján és a szeptemberi nyitott kapuk hétvégéjén.