Nem hiszek az összeesküvés-elméletekben, de az mégiscsak furcsa, hogy hétfő este, pont amikor a tüntetők a Kossuth téren a rendőrökkel tusakodtak, Medeski, Scofield, Martin és Wood a Müpában a The Times They Are a-Changin’ című számmal köszönt el Budapesttől.

Instrumentális kvartettről lévén szó, a szöveget nem énekelték, de hát a 60-as évek himnikus amerikai diákmozgalmi dalát úgyis mindenki ismeri. Bob Dylan fél évszázados szerzeménye a generációváltásról szól, többek között arról, hogy a politikusok jobban teszik, ha félreállnak és nem akadályozzák az új dolgokat, merthogy az idők, azok bizony változnak. Hívhatják a Müpa Bartók-termét nemzetinek vagy akár népnemzetinek, ezek a dzsesszkoncertek mégiscsak gyanúsak.

Pláne, hogy Medeskiék amerikaiak. Nem lesz ebből baja valakinek? A gitáros John Scofielddel kvartetté bővített trió alig két hónapos, Juice című lemezének anyagát játszotta, és alighanem fizettetni kellett volna velük a fellépésért, mert szemlátomást élvezték a dolgot. Meg is kellett állapítsuk, ez a Juice vitaminokban elég gazdag lett! A beat, a blues és a dzsessz fúziójába néha beköszönt egy kis salsa, reggae és funk is, úgyhogy igazán könnyed, ugyanakkor gazdagon áradó zenei turmixot kevertek.

Az amerikai egyetemi fúvószenekarok által slágerré tett Juicy Lucy vagy a régi Doors-sláger, a Light My Fire közben a hallgatóságnak az okozta a legnagyobb gondot, hogy ülve maradjon és ne perdüljön táncra. A zene által keltett örömérzet, a groove csak azért nem akasztotta ki a mérőműszereket, mert a mixtúra, mint egy jó koktél, némi keserűséget is tartalmazott: helyenként pici atonalitást, nyomokban aritmiát, egészen csöppnyi szabadosságot. Csak épp annyit, hogy meg ne ártson.

A zongora és a Hammond-orgona között ingázó John Medeski kísérőként és szólistaként egyaránt briliáns, a dobos Billy Martin és a basszusgitáros-nagybőgős Chris Wood pedig manapság az egész műfaj egyik legjobb ritmusszekciója. Scofield egészen elképesztő magabiztossággal mozog a legkülönbözőbb műfajokban és irányzatokban, ami pont jól jön egy ilyen „kevert” zenénél. Titokban alighanem sajnálja, hogy nem lehetett 60-as, 70-es évekbeli rockzenész.

Talán csak egy árnyalatnyit túl élesre és hangosra kierősített gitárja billentette föl az amúgy finoman kiegyensúlyozott produkciót. A New York-i formáció az utóbbi évtizedek egyik legnépszerűbb, legtöbbet utazó, az elit krémjéhez tartozó kombója. Viszonylag gyakran járnak Budapesten is, ami nagyon helyes, jöjjenek csak minél gyakrabban. Csak ahogy a tüntetések szaporodnak, úgy lesz mind nehezebb szabad estét találni a naptárban.