Makk Károly ráadásul elég nagy fát nézett ki magának: a hazai politikai és közélet reménytelen pénzéhségét. A korrupcióról és összefonódásokról szeretne mesélni, egy újabbkori Rokonokat forgatna, amelyben nem a családi kapcsolatok, hanem az érdekek határoznak meg mindent, s teremtenek urambátyám viszonyokat.

Ám hiába a lendület, az Így, ahogy vagytok semmivel sem tud többet felmutatni, mint egy idevágó húszsoros bulvárcikk vagy egy korcsmai borgőzös beszélgetés. A bombasztikus felületet karcolgatja csupán, s mindezt megkapó slendriánsággal. Erre különben már a helytelenül írt főcímnél gyanakodhatunk, amit csak tovább fokoz a borzalmas vizualitás, a hol túlvilágított, hol sötét képek, az életlen természetesség.

S hiába, hogy a magyar színészvilág színe-java fordul meg a filmben, mert olyan összecsapottak a karakterek, annyira nem kidolgozott a közöttük lévő viszony, hogy a nézőnek folyton találgatnia kell: mi is történik voltaképpen. Ez pedig egy thrillerben megengedhetetlen.

Törőcsik Mari a mindent kézben tartó Keresztanya szerepében pedig egyenesen szégyen, s erről egyáltalán nem ő tehet. De hasonló sorsra jut Cserhalmi György, Szabó Győző és Nagy-Kálózy Eszter is. Téblábolnak, alibiznek. Játszanak, de maguk sem tudják, hogy mit.

Akárhogy is nézzük, az Így, ahogy vagytok se nem izgalmas, se nem szókimondó alkotás. Ötlettelen, formátlan, a nevetségességhez közel. Mintha egy nagyszabású film vázlatát látnánk, a nagyívűség lehetőségét, amiből majd gondos kezek épkézláb történetet, pontos figurákat és érthető viszonyokat faragnak majd, hogy végre nekünk is legyen egy megrázó, tanulságos politikai- és maffia-filmünk. Kár, hogy ez a fázis valahogy most is kimaradt.

*

Feladta viszont a leckét volt férjének Kathryn Bigelow. A sokáig dobozban tartott iraki háborús dráma ugyanis minden ízében veri a puccos Avatart. Hitelesen és megrázóan beszél a tűzszerészek munkája kapcsán félelemről és vakmerőségről. És a köztük húzódó senkiföldjéről.

Arról, hogy kétféleképpen lehet a háborúhoz viszonyulni: vagy a napokat számolgatva valamilyen furcsa pszichózisban elmorzsolni, vagy rákattanva, függőségben, mintha csak valamilyen olcsó drog lenne. Életben tartani az egyetlen és utolsó illúziót: az élet védelmében ölni másokat.

A számítógépes játékok dramaturgiáját követve (misszióról misszióra követjük a hőseinket) rajzolódik ki előttünk ez a szenvtelen, céltalan gépháború, amelyben az ember is a bomba része, a szó szoros és átvitt értelmében. S mindezt milliárdok és a 3D varázsa nélkül, pusztán egy jó forgatókönyv és kiváló színészi alkotások segítségével. Olyannyira okos és szerénytelen rendezésben, hogy ez tényleg nem éri meg az Oscar kiglancolt sikerét. Túl messze van a felhajtástól.