Ne menjen. Mert okos, és közben leginkább minket kérdez, miért nem vagyunk mi is okosak, miért nem tűnik föl, hogy ez az opera egyáltalán nem arról szól, amiről állítják. Tudom, hogy nekem miért nem tűnt föl, azért, mert valahogy mindig a Hollandit irigyeltem, az idők végezetéig járhatja a világot, és csak arra kell vigyáznia, nehogy valaki föl akarja áldozni magát érte. De a történet eredeti szándékai szerint sajnálni kellene szegényt, hogy káromkodásért és átkozódásért örökös bolyongásra van ítélve. Aztán jön az életcélját kereső nő, aki ismeretlenül is a megváltást jelenti. Némi józansággal azért kétségbe lehet vonni, hogy ez az áldozat valóban szerelemből születne, és Kovalik Balázs kétségbe is vonja. A történet nála operai belüggyé válik, az énekes sztár találja meg rajongóját, aki a zárójelenetben boldogan teszi föl a fejhallgatót: most már mindörökre együtt maradnak.

Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI

Ha egy féléves kurzusnak ez a végeredménye, boldog volnék, hogy részt vettem rajta, és okosodtam. Operaelőadásként mindez egy kicsit túl hirtelennek tűnik, nem látom át, hogy miért kell a legendát fölcserélni a valóságra, miért kellene, hogy jobban érdekeljen egy dagadt énekes, mint a viharkabátos, sápadt jelenés. Az élmény hiányzik az előadásból, bár ezen a ponton összeér a zene és a színpad. Fischer Ádám kifejezetten hervadtan vezényelt, a Rádiózenekar mintha egy ultramaraton után ült be volna hegedülni. A kürtös emellett még feltehetően ásott, csákányozott és szilikózist is kapott, jobbulást kívánok.

Az énekesek közül James Rutherford egy kicsit mintha túlságosan is komolyan vette volna a szerepet, nem a Hollandit, hanem a sztárénekest, szépen felnyomta az orrába a hangját, aztán csak arra ügyelt, hogy meg ne erőltesse magát, kímélő üzemmódban énekelte végig a közel három órát. A Sentát éneklő Elisabet Strid a végén meglepően jó lett, ehhez persze az is kellett, hogy az elején ne legyen meglepően jó, de tény, ami tény, az ember az utolsó percekben leginkább azon csodálkozott, hogy ilyen tömörségű és erejű hang ennyire fiatal hölgyből is előtörhet.

Azon gondolkodom, vajon ésszel legyőzhető-e Wagner. Hogy eljuthat-e valameddig egy ilyen előadás, amely ellenkezik, nem is elsősorban Wagnerrel, hanem azzal, amit Wagner sugallni akart magáról. Nem fogadja el azt a képet, amit Wagner magáról mutatna, rábök a hibákra, következetlenségekre, nagyot mondásokra. Valószínűleg nem lehet nyerni, egyszerűen azért, mert a győzelem nem lesz győzelem, a hatás nem lesz erőteljesebb, mint ha megadja magát neki rendező, muzsikus, közönség. Valahogy nem csodálkozom azon, hogy Kovalik Balázs most rendezett először Wagnert.

 

Wagner: A bolygó hollandi – Müpa

 

Interjúnkat a rendezővel itt olvashatják.