Egy kicsit túl könnyűnek látszik a feladat: erős szavakkal szidalmazni mindenkit, aki részt vett az Alkonyat-sorozat Napfogyatkozás című részének elkészítésében. Nem mintha nem szolgáltak volna rá, hiszen a magam részéről még azt sem tudom eldönteni, hogy miért kapta ez a két óra épp a Napfogyatkozás címet. A Nap maga mindenesetre egyáltalán nem fogyatkozik benne, ha pedig képes beszédet kell sejteni a cím mögött, arra gondoltak, hogy a főhősök átmenetileg veszélybe kerülnek és végül minden jóra fordul, akkor holnaptól a filmek 80 százalékának ezt a címet kell viselnie.

Az igazi probléma persze az, és most a műsorújságot idézem: vajon képesek-e a vámpírok és a vérfarkasok békében élni egymás mellett, ha közben ugyanazt a halandót szeretik? Csoda-e, ha majd tódulnak a népek a moziba, hogy megtudják a választ?

Csakhogy ahogy én ismerem őket, tényleg tódulnak, nyilván azért is, hogy Robert Pattinsont lássák, pedig az arcát fehérre púderezik, bénán festik ki a száját, és valami sárgás színű kontaktlencsét is betesznek neki, hogy ijesztőbbnek látszódjék. Vérfarkas kollégája gyárilag néz ki hülyén, butaarcú, tompa nézésű, kigyúrt legény, nem irigyli az ember azt a kamasz lánykát, akinek e kettő közül kell választani, de ha muszáj, akkor már inkább a vámpír. Remélem, nem lőttem le ezzel a poént.

A filmnél mindenesetre érdekesebbnek ígérkezik a fogadtatása. Hiszen a cselekmény kiszámítható, lapos és ostoba, a színészi játék a jobb esetekben is csak átlagos, a filmezés rutinfeladat, kékes színek, esős tájak, még a napfényes Floridát is olyannak mutatják, mintha Skócia északi partjainál járnánk. A számítógépes trükkök gyermetegek, a félelmetesnek szánt farkasok plüssállatok, a szőke parókás vagy letört fejű vámpíroktól meg valahogy nehéz frászt kapni. A nehezebben megoldható jeleneteket inkább megkerülik, valaki vergődik a földön, mert láthatatlan vérszívók támadják meg, a nagy össz­népi leszámoláskor meg folyton rángatják a kamerát. Mit lehet ezen nézni? Pláne két órán keresztül.

A megoldás egyben a történet ereje. A látszat ellenére is nagyon szoros földközelisége, és annak feloldása. Érezni az ihlet pillanatát, ahogy egy kisvárosban unatkozó lány elképzeli, hogy az egyik szomszédja vérfarkas, és a fiú, aki tetszik neki, attól olyan elérhetetlen és tartózkodó, mert vámpír. Csak el kell kezdeni kidolgozni a témát, és már benne is vagyunk a mesében. Kell ahhoz némi merészség, hogy ne szőke herceget vagy nyitott piros sportkocsin érkező jampecet várjunk, hanem egy bánatos képű vámpírt, de ha jobban utánagondolunk, lehet, hogy ma már a szőke herceghez kellene a nagyobb bátorság. Szóval éljen a mese, amely megment a hétköznapiságtól, ahol kevés szavú, de annál mélyebb érzésű ifjak ragaszkodnak ahhoz, hogy előbb a házasság és csak utána a szex, ahol az erdő nem kullancsokkal, favágókkal és kéjgyilkosokkal van tele, hanem hancúrozó vérfarkaskölykökkel. A végén persze felébredünk majd, hogy a kezünk a bilibe lóg, de hol van az még.