Csalódást okozott, azt hittük, örökké fog élni. Jóval 85-ön felül is fáradhatatlanul turnézott, szórakozott és szórakoztatott. Egy tíz évvel ezelőtt statisztika szerint az azt megelőző 47 esztendőben évi háromszáz koncert volt az átlaga. Amihez nem volt elég, hogy ő szorgalmas legyen – az is kellett, hogy mindenki látni, hallani akarja, hogy kereslet legyen a zenéjére. Arra az „ódivatú” bluesra, amelynek megmentésében, modern zenévé változtatásában és üzletileg sikeressé tételében egyaránt döntő szerepe volt.

B. B. King 2009-ben a Montreux-i Dzsesszfesztiválon Valentin Flauraud / Reuters

Tipikus déli fekete sors lett volna az övé, nyomor, korai árvaság, gyapotszedés, amíg bele nem vakul. Az iskola, a blues és az egyházi zene mentette meg. Négyévesen kezdett zenélni, első saját gitárját azonban csak tizenkét évesen kapta. Fül után játszott, nem volt szüksége kottára, az akkordokat is csak jóval később tanulta meg, amikor már zenekari kísérettel lépett fel. A muzsikuslétbe véletlenül csöppent: fiatalon tönkretette a gazda traktorát, nem volt pénze megjavíttatni, elszökött hát a gyapotföldekről West Memphisbe, ahol egy nagybácsikája élt – és éppen bluesgitározásból.

Miatta kapott napi műsoridőt a helyi fekete zenei rádióban. Akkoriban élőben mentek ezek a kis koncertek, óriási volt a verseny, még a hely hírnévhez is fene jól kellett zenélni. Sikeres volt, egy kis reklámdalt is faragott, amellyel pénzügyileg is jól járt. A zenei klubok a város Beale Street nevű utcája körül összpontosultak, becenévnek a Beale Street Blues Boy Kinget választotta, ebből lett Blues Boy, azaz B. B. King. Vezetéknevével eleve mázlija volt, Királynak született.

Akusztikus hangszerrel kezdett, ám pont karrierje elején érkezett meg az elektromos gitár, amelyen saját technikát fejlesztett ki. A hangokat a húrokat megnyújtó ujjbegyével egészen sírósra, érzelmesre hajlította, és még tremolót is tudott beléjük vinni. Ma ez minden blues, dzsessz, sőt, rock gitárosnak is alap, de hát valakinek ezt is el kellett kezdeni.

Az ötvenes évektől minden gitárját Lucille-nek hívta. Egyszer ugyanis leégett a kocsma, ahol játszott, mert két férfi összeverekedett egy Lucille nevű lány kegyeiért és feldöntötték a kályhát. Járta hát Amerikát és később a világot a folyton változó Lucille-ekkel. Megérte, hogy a fekete közönség is elfordult tőle, aztán, ahogyan Nagy Britanniából visszaérkezett Amerikába a blues, a fehér középosztály is felfedezte magának.

A 70-es évektől, amikor a Rolling Stones előtt lépett fel, már ünnepelt sztár volt, fürdött az elismerésben és a népszerűségben. Két házassága tönkrement az állandó turnékban, de lett tizenöt gyermeke, több mint félszáz unokája, és már megindultak a dédunokák is. Grammy-eső zúdult rá, több egyetemnek lett díszdoktora, mint ahány könyvet életében elolvasott, elnököknek és királyoknak játszott, sikeres klubhálózat indult a nevével.

„Nem találom fel a rák vagy az izomsorvadás ellenszerét, de szeretem azt gondolni, hogy az időm és tehetségem mindig rendelkezésre áll, amikor az embereknek szükségük van rá” – idézte egy régebbi nyilatkozatát nekrológjában a The Washington Post. Öregkori cukorbetegsége sem lassította le, legfeljebb újabb feladatot vett magára, a diabetesszel kapcsolatos kampányokban vállalt szerepet.

Hiába játszott alapvetően szomorú zenét, mosolygós, jóindulatú, sőt, vicces kedvű uralkodó volt. Boldogan voltunk alattvalói.

A Népszabadság 2014 októberében közölt róla portrét.