Tizennyolc évesen már nős, traktoros egy farmernél. Feleségével egy rokon házaspárral laknak közös szobában. Ügyetlensége miatt megrongálódik a traktor, nincs pénze megtéríteni a gazda kárát, elszökik bluesgitáros nagybácsikájához West Memphisbe. Az ő révén kap napi tíz percet egy feketéknek sugárzó rádióban, farag egy reklámverset: ebből ki tudja fizetni a traktorjavítást. Rádiós műsorvezető és zenész lesz, gyorsan megismerik a nevét.
Mármint az újat, mert az eredetit – Riley, vagy ahogyan az anyakönyvbe bejegyezték, Rileigh King – a kutya sem használta. A Beale Street Blues Boy művésznevet vette fel, ezt rövidítette Blues Boy, azaz B. B. Kingre. A másik nagy váltás az elektromos gitár, amelyen új technikát fejleszt ki. A hangokat a húrokat megnyújtó ujjbegyével egészen sírósra, érzelmesre hajlítja, és még tremolót is tud beléjük vinni. Átugrunk egy-két zenéléssel töltött évtizedet: előbb délen, majd országszerte turnézott, lemezeket vett fel. Saját zenekara lett és zeneileg iskolázott asszisztense is, aki le tudta jegyezni a számait – ő fül után, dallamot játszott, eleinte még az akkordok is nehézséget okoztak.
„Amikor énekelek, gondolatban gitározom, ahogy abbahagyom, Lucille-on játszva is dalolok” – mesélte később. Minden gitárját Lucille-nek hívta, amióta 1950-ben a zenés nevű Twistben koncertje alatt összeverekedett két férfi, feldöntötték a kályhául szolgáló benzineshordót, és leégett az egész csehó. Visszarohant a lángoló épületbe, és kimentette a hangszerét. Mint kiderült, a fiúk egy bizonyos Lucille kegyeiért mentek ölre. A nevet azért kezdte használni, hogy emlékeztesse magát: gitárt szerezni mégiscsak könnyebb, mint feltámadni.
Irdatlanul sok munkával keresi a kenyerét, nem egy, hanem két házassága megy rá az állandó turnékra. Igaz, innen-onnan születik tizenöt gyereke, sportcsarnokot kéne bérelnie, ha együtt akarná látni leszármazottait, csak unokából van nagyjából félszáz. Fekete zenét játszik feketéknek, míg a hatvanas évek elején rá nem beszélik a bájgúnárkodásra. Édeskés, vonósokkal dúsított számokat énekeltetnek vele – mire a feketék is elfordulnak tőle, ebben a műfajban jobbak a fehérek.
Már éppen feledésbe merülne, amikor angliai mandinerrel visszapattan a blues. 1969-ben igazi sikerszámot ad ki (The Thrill is Gone), ez nemcsak a „fekete” R & B-slágerlistára kerül fel, hanem a „fehér” popzeneire is. Amikor a San Franciscó-i Filmore Auditoriumban lép fel, a fehér közönség talpra ugorva, hangos ovációval köszönti. Percekig csak áll a színpadon, folynak a könnyei: a jó öreg mississippi blues megérkezett a fiatalokhoz, a tömegekhez.
|
Blues Boy és Lucille – B. B. King
Fred Prouser / Reuters |
A következő évben az amerikai turnéra érkező Rolling Stones előtt lép fel, később felvételeket készít a U2-val, Eric Claptonnal és sok más sztárral, klubhálózatot indít, élvezi a világhírt. Nem érdemes számolgatni, hány Grammy-díjat (15-öt, plusz az életműért járót), egyetemi díszdoktorátust és kitüntetést kapott. A Bush család belső barátja, tőlük a legmagasabb amerikai polgári érdemrendeket vehette át, XVI. Gusztáv svéd királytól pedig a zenei Nobelnek tekinthető Polar díjat. 2005-ben Mississippi törvényhozása az állam kedvenc fiának nyilvánította. Cukorbetegként szerepet vállal a diabétesz elleni kampányokban. A közönség szeretete élteti, úgyhogy lehet, hogy 120 évesen is turnézni fog.
2003-at az amerikai kongresszus a blues évének nyilvánította. Egy esős szeptemberi napon a virginiai Wolf Trap koncertközpont nedves gyepén ültünk, a színpadon B. B. King hozta a formáját: zseniális volt, ha éppen zenélt, lebilincselő, amikor sztorizott. A blues királya. Az volt és az marad mindörökké.
