– Bátor.

– Vagy vakmerő. A koncert után kiderül.

– Nagyon szeretheti a dzsesszt.

– A zenét mindig szerettem, de amikor fotósként egészen közel kerülhettem a muzsikához, a muzsikusokhoz, erősödött ez a vonzalom. Az első nagy élményem az 1988-as Human Rights Now koncert volt, amelynek hivatalos fotósa voltam. Képzelje el, hogy milyen érzés lehetett kezdő fotóriporterként egy közös képhez beállítani a Népstadion mögötti szoborkertben Bruce Springsteent, Peter Gabrielt, Stinget, Bryan Adamst, Youssou N’Dourt, Tracy Chapmant.

Az Omar Sosa, Paolo Fresu és Trilok Gurtu alkotta trió Massimo Mantovani

Hasonlóan fantasztikus élmény volt később Miles Davis budapesti fellépéseit fotózni, máig őrzöm az általa dedikált CD-t és azt a fotót, amit véletlenül kétszer is aláírt. Ez olyan ereklye számomra, mintha enyém lenne a Kék Mauritius. És akkor még nem beszéltünk Pat Methenyről, aki a koncert után elment a Merlin Jazz Klubba, és órákig örömzenélt a magyarokkal. Szerényen leült a színpad szélére, villogjanak csak a hazai kollégák. Szép emlékek, amelyekből a további fotóspályámon is akadt bőven.

– Miért pont dzsessz?

– Mert a dzsessz igazi, kísérletező, izgalmas terepe a zenének. Nyitott, használja a fantáziát, és a közönség számára is közvetlenül letapintható alkotó tevékenység. Amúgy pedig nem kizárólag dzsessz. Nagyon sok más műfajban játszó zenész barátom van, akikkel a különféle riportok kapcsán ismerkedtem meg. David Yengibarjan, Jamie Winchester, s akad köztük még egy Szardínia szigetén élő szobrászművész is, Pinuccio Sciola. Ő zenélő kőszobrokat készít. Bazalttáblákba, mészkőbe vés különféle mélységű hasábokat, és tenyérbe vehető, kicsi kő- vagy fadarabbal, vonóval, dobverővel vagy puszta tenyérrel simogatva megszólalnak a szobrai, amik fantasztikus, éteri hangokat adnak.

Kleb Attila fotós. Most koncertszervezéssel kockáztat

– Már értem, miért nyitott lemezboltot.

– Valójában egy kicsi kulturális műhelyt szerettem volna irodalmi programokkal, felolvasóestekkel, koncertekkel, CD-árusítással. Ebből lett a bolt, amely négy és fél évig működött, de mert a CD a haláltusáját vívja, néhány éve bezártunk.

– Jött a koncertszervezés.

– Ezzel korábban is próbálkoztam, többször vittem ki zenészeket olaszországi kulturális fesztiválokra. Ennek a koncertnek pedig különös előélete van. A szervezői abból a csapatból kerültek ki, amelyik a tavaszi parlamenti és az azt követő európai parlamenti választáson Bajnai Gordon kampányát csinálta, és ahol én fotográfusként dolgoztam. A választások után néhányan együtt maradtunk, és elhatároztuk, hogy folytatjuk a közös munkát, távol a politikától. Kulturális eseményeket szervezünk. Így jött a koncert ötlete, és mivel ez a trió október végén Salzburgban koncertezik, áthívtuk Magyarországra. Arra kértük a zenekar tagjait, hogy ne egy közönségtől elzárt, távoli színpadon muzsikáljanak, hanem külön színpadszigeteken, amelyeket megközelíthetnek, körülállhatnak a nézők. Sajnos az Akvárium Klubban hangtechnikai okokból ez meghiúsult, de azért lesz belőle egy „félsziget”, amihez szintén közel lehet menni, és így jól látható minden rezdülés.

– Drága koncert lesz?

– A jegyárak a lélektani határon mozognak, de olcsóbban nem tudtuk kihozni. Ezeknek a sztároknak magas a gázsijuk, sokba kerül a terembérlet, a hangszerek bérlése, azok szállítása. Néha azt gondolom, tényleg bátrak vagyunk. Néha azt, hogy vakmerők. Néha meg csak örülünk.