Zarathustra volt a címe a Pannon Filharmonikusok koncertjének. Ebben a minőségében nem is okozott csalódást, Richard Strauss szimfonikus költeményét élvezhető formában tálalta Christian Schumann karmester és a zenekar. Talán érdemes lett volna a Kodály Központ akusztikai adottságaival jobban számolni, a terem hátsó fala fölerősíti az ütőhangszereket, mintha az orgona is túlzott hangerővel lett volna jelen, de a mű megszólalt, átélhető volt.

Bogányi a saját elképzelései szerint kifejlesztett hangversenyzongorán játszik Sóki Tamás / MTI

Egyébként is, ahogy a műsorvezető hölgy sejteni engedte, nem a Zarathustra miatt kerül be április 16. a zenetörténet nagy napjai közé, hanem mert most debütált a Bogányi-zongora koncerthangszerként, zenekar előtt. Ami mindenképpen fontos: a névadó és szólista Bogányi Gergely nagyon tisztességesen játszott. Igyekezett megmutatni a hangszer minden előnyét, nem talált ki speciális programot, amellyel esetleg leplezhetné a hátrányokat.

Ráadásnak Schubert lépcsőn lefelé szaladgáló impromptujét adta elő, amely a hangszer kiegyenlített hangját mutatta. De mind itt, mind a bevezető Mozart-rondónál éreztem, hogy a helyzet bonyolult. Az új hangszer annyira azért nem különbözik a régitől, nyilván a közönség nagy hányada csak a formáját érzékeli másnak. Azt sem feltétlenül csodának: olyan, mint egy amerikai temetkezési cég emelkedett hangulatot nyújtó orgonája.

De a megszokások ellen kellene küzdeni. Megszoktuk a hangversenyzongora elegáns gyászgondola jellegét, megszoktuk, hogy nem kiegyenlített az a hang, de éppen ezért, ahogy haladunk a felső tartományokba, a hangszín változásának jelentősége van, lesz valami könyörgő jellege a hangszernek. Közben meg mire is megy ez a nagy küzdelem. Voltaképpen ostobaságnak érzem, hogy Mozart vagy Dubrovay szól, és én nem a zenére figyelek, hanem a hangzásra.

Jól tudva, hogy Mozart hitvány hangzású kis bútordarabokra írta a maga versenyműveit, nem álmodta, hogy a zenéje ilyen súlyos hanghatásoknak lesz kitéve. Nem az volna hallgatóként a dolgunk, hogy minden akusztikai hatáson túllépjünk, és a gyökerét vagy a magját próbáljuk megtalálni Mozart művészetének? Vagy Dubrovay László 3. zongoraversenyének, bár ez nem könnyű feladat, Bartók- és Sosztakovics-utánérzések sorozatának tűnik a mű.

Nem kellemetlen muzsika, de eleinte azt érzem, különös ma ilyen Tüskevár-filmzenéket a közönség elé tárni, ha közben Matula bácsi evezgetne a tavon, teljesebbnek tűnne az élmény. A versenymű vadabb részénél viszont tökéletesen eltűnik a zongora hangja, lehet, hogy ez már megint a pécsi terem akusztikája miatt van, csak az ütősök különleges effektusait hallani, Bogányi Gergely inkább látható, mint hallható: nagyon igyekszik. A terem előterében dobozokat helyeztek el, közadakozásban reménykednek, legyen Pécsnek is csodazongorája. Legyen. Nekem csak az a hülye gyerekvicc jut eszembe: Persze, csodakapus. Csoda, hogy kapus.

Pannon Filharmonikusok: Zarathustra. Kodály Központ, Pécs