Csillag születik, avagy győz a csepeli Woody Allen
Szombat éjszaka véget ért az RTL Klub tehetségkutató vetélkedője, a Csillag születik második szériája, amely – képzeljék, ilyen is van – fölfedezett néhány tehetséget.
És még talán több is volt annál.
Jó, persze, ki vagyunk éhezve a jóra, az „értékre”, továbbá hol a boldogság mostanában, miként az is igaz, hogy a Csillag születik eleje afféle kereskedelmi bohóckodásról szólt, lásd Szappan Józsefet (igen), aki azzal igyekezett túlélni a selejtezőt, hogy két korsóból itta a sört (igen, igen), ám lassacskán kezdett komolyabbá válni a folyam, egyre csak tehetségek és tehetségek tűntek föl ugyanazon a csatornán, amelyen Edit és Andrea éppen rá akart bukni Dániel répájára, illetőleg Vili bácsi szívébe új nő költözött.
De ez a megindulás még kevés lett volna, mint ahogy a Csillag születik első szériája – a rossz kézzel kiválasztott zsűri és kevésbé tehetséges fellépői nyomán – kevés volt; ide kellett az is, hogy az RTL a répázás meg Vili bá' mellett, tanulva nyilván a nyitósorozat semmilyenségéből, pénzt és matériát nem kímélve kvázi klasszikus show-vá fejlessze a produkciót (minőség, látvány, vendégfellépők), továbbá minimum hetvenöt százalékos találati aránnyal olyan ítészeket válasszon (Hernádi Judit, Szirtes Tamás, Fáy Miklós, Oroszlán Szonja), akiknek van cselekedetük, szavuk, súlyuk. Elvileg ez volna a normális – na de hol vagyunk mi a normálistól?
Megjegyzendő, a Dániel-féle feleségkeresős bizbasz is profin tunningolt médiaeseménynek tekinthető, csak az nagyon másik kávéház, egyszerűbb fogyasztóknak kínált, ötkanálnyi desszert. A Csillag születikben éppen az volt a szerethető, hogy kiderült belőle, hoppá, ebben az országban a múzeumi teremőrök között is akad olyan, akinek nem múzeumi teremőrként kellene üldögélnie, s azt suttognia az óriási csendben, hogy „kérem, ne menjen közelebb a képhez!”, mert tud mást is, és az a más fantasztikus, sok embernek ad valamit – miközben mi már csak történelmi okokból is pontosan tudjuk, hogy tehetségekben aztán nálunk nincs hiány.
Na de ha nincs a Csillag születik, honnan tudhatjuk meg ám azt, hogy ez a csöndes, sok negatív élményen átesett, klasszikus Woody Allen-i fílinget árasztó Tabáni István Csepelről úgy énekel, hogy ha az ember becsukja a szemét, akkor Máté Pétert hall, Freddie Mercury-t hall és még sok mindenkit hall, de legfőképpen most már: Tabáni Istvánt hall?
Ez nem olyan, hogy kihúzzuk a zsebünkből, kitesszük az asztalra és hadd szóljon; nem, ehhez az kell, hogy ez a szomorú tekintetű csepeli ember erőt vegyen magán, mélyet szívjon a friss levegőből és kitöltse a jelentkezési lapot azok után is, hogy már sokadszor, így például a túllőtt Megasztár legelején elkaszálták, esetleg odarugdossa valaki a selejtezőre Szappan József mellé, végre mikrofont kapjon, s legott számot adjon az ő tudásáról.
És akkor ott van még Vásáry André, Csikó Szabolcs, Veress Robi: énekes, táncos, rapper, s mind tehetséges. De jó leírni: tehetséges. Tehetséges, tehetséges. Őket nézve még az sem volt nagy probléma, hogy percenként lőttek fejbe az SMS-kóddal, valamint, hogy a többségében neves magyar előadók által prezentált döntőbeli betétszám, a We are the World csehszlovák playbackshowra hajazó tréfává vált.
Nem. Ezt a műsort volt értelme nézni, ez a műsor – és megannyi tehetsége – elindult valahonnan és eljutott valahová. Hogy aztán mi lesz: azt most inkább hagyjuk, ezt az embert – meg a többit – széttépi majd az okos média, mindenféle hülye jelző lesz kreálva és természetesen új séró a Hajas Lacitól.
Kellemes ünnepeket? Boldog új évet?