Tulajdonképpen csak az első negyedórát kell túlélni valahogy. Jesse Eisenberg pergőnél is pergőbb beszédét, amit a felirat is csak nagy nehezen reagál le (ekkor inkább csak olvasunk, a képek meg elúsznak). A dramaturgiát, hogy egyszerre több szálon kezd el futni a cselekmény, két per plusz a jelen, ami, mint később kiderül: a múlt. És azt, hogy hirtelenjében beírattak egy gyorstalpalóra programozásból, csak úgy röpködnek a bennfentes kifejezések, mintha egy kínai mesélné az édes-savanyú szakmai fortélyait.

De eltelik a negyedóra, felvesszük a ritmust, a szálak összeérnek és szétválnak, kezdetét veszi Amerika legifjabb milliárdosának, a Facebook alapítójának története. Pontosabban a közösségi háló története. És kiderül, David Fincher új filmje remek szórakozás. A programozó szakszavak és annak ellenére, hogy azért ez nem egy túl vonzó és fotogén világ, és annak ellenére is, hogy még át kell esnünk némi jogászi csűrés-csavaráson is.

Fincher ugyanis egyszerre mutatja be a diadalt és azt, hogy egy efféle diadalnak mennyi ellensége tud lenni, pontosabban: mennyien vennék ki a részüket a nem kevés részesedésből.

Van itt jó barát és társtulajdonos, sznob ötletgazdák (társ-ötletgazdák) és féltékeny üzletfelek. Vagyis a közösségi háló egyetlen flashback: a részesedésért zajló perek felől meséli el, miként lett a seggfejnek látszó programozó zseniből, Mark Zuckerbergből seggfejnek látszó referencia. A Facebooknál ugyanis semmi sem írja le jobban az új generáció életérzését. Ez a nemzedék már a neten él, a virtuália számít az elsődleges valóságnak, ott akar társadalmi és egyéb életet élni, és a reália az a kis maradék csupán, amely már vagy még nem fér bele a számítógépbe.

Magyarországon is látható már a Facebook alapításáról szóló Fincher-mozi. A mottója: 500 millió barát ára jónéhány ellenség. Nos, kritikusunk nem tartozik utóbbiak közé. A hét bemutatói egy galériában

Fincher úgy vezényli le a filmet, hogy nem megy túl mélyre. Épp csak érinti a sikerrel járó magányosság problémáját. (Bár Zuckerberg a kezdet kezdetén sem rendelkezett túl nagy baráti körrel, a zárójelenet visszafogottságában is torokszorító.) Nem beszél az amerikai álomról, nem moralizál a valóság elvesztéséről, nem elemzi a „találmány" társadalomra gyakorolt hatását, vagyis épp annyi tanulságot enged be a filmbe, amennyit az elbír. Grammra pontosan.

Ellenben remekül megírt párbeszédekkel dolgozik, ami azt is feledteti, hogy különben elég statikus lenne a film (beszélgetnek és programoznak, programoznak és beszélgetnek), remek a szarkasztikus humor, és szinte minden színész kiváló teljesítményt nyújt. (Még Justin Timberlake is elhiteti velünk, hogy remek színész. Igaz, ezt az ­Alpha dogban is elhitette már.) S mindezt pergőn, egy pillanatra sem kiesve a ritmusból. Olyan profi, hogy szinte már fáj.

Talán csak amiatt fanyaloghatnánk, hogy az álomgyár egyik, leginkább eredeti látásmóddal rendelkező direktora miért nem hagyta rajta jobban kézjegyét az alkotáson. Miért nem A hetedik vagy a Harcosok klubja ez, és miért inkább a steril iparosmunkának számító Pánikszoba?

Persze, ennyire nem ­rossz a helyzet, mert A közösségi háló szórakoztató jellege ellenére is maradandó filmélmény lehet, hiszen számos gondolatot felvet. Épp csak akkor és ott nem vesszük észre. Mégis ott van a helye valahol a Kapj el, ha tudsz könnyedsége és a Kinsey korrajza között.