Példásan félretolták a rendezők a szabványszabályokat, és ettől a látnivaló nemcsak érdekesebb, értelmezőbb is lett. A kiállítás, amely lényegében száz év rajzművészetét kívánja bemutatni, mai, legfeljebb tegnapi művekkel nyit Debrecenben, és csak később terel a műág és technika klasszikusai felé.

Nem is tapintatos kortárs művekkel nyit. Kelemen Károly két rajza úgy rajz a bejárattal szemben, hogy grafittal készült ugyan, de alapozott vászonra, és csaknem pannó méretekben, Chilf Mária piros papírból kivágta nagy figurája kontúrjait, Bukta Imre dombornyomatot használ a tollrajzához – egyszóval már az eszközök sem hagynak kétséget a látogatóban.

Ráadásul Chilf figurája álnaiv és gyanúsan álegyszerű, mint a tankönyvi ábrák, Kelemen egyszer egy szocreál plakátot persziflál, egyszer Roy Lichtenstein festményét, amely festmény amúgy eredetileg Léger-képet másol, Bukta meg agrárius motívumokkal mond el kellemetlenül tartalmas dolgokat az agráriumnál szélesebb érvénnyel.

Kupcsik Adrián: Panelház rakétaplatformon. 2012. Szén, papír

Goromba, de nem szervetlen bevezetés a históriához. Mert bizonygatni aligha kell, hogy az öntudatos széncsatahős meg a hozzáfűzött érzelmek-gondolatok megjelenítéséhez igencsak avatott rajztudás kell, és a trehánysággal-szakmai fölénnyel mindig bravúrosan játszó Bukta is olyan elmélyült finomsággal állít elő egyébként lehetetlen helyzetű szalmabálákat, mint a tusrajz klasszikusai.

Utóbbiakhoz a szakmai-szellemi kapcsolat így megvan. A szeszélyes alaprajz egyik öblében láthatók a kimeríthetetlen Antal–Lusztig-gyűjtemény kiváló darabjai, amelyek Mednyánszkytól Kondor Béláig mutatják fel az előzményeket, s kontrasztként a rajz hagyományos funkcióit. Anélkül, hogy műfajtörténetbe bocsátkoznánk, olyan válogatott remekekkel, amelyeket ritkán láthat a műbarát, és amelyek nem maradhatnak említetlenül. Hogy Vajda életműve a szén és a papír szűk világában volt kénytelen monumentálissá és totálissá válni. De hogy Uitz Béla hatalmas, dübörgő műveit milyen mély, önértékű, súlyos kis tanulmányrajzok készítették elő, az talán most világosodik meg.

Uitz mélyre árnyalt lapja egy komoly leányarcról, Uitz érzékeny, már némi szociális sejtetéseket is megengedő bakfisportréja – csupa nagyszerű ritkaság, akárcsak Barcsay eredeti rajzai az anatómiakönyvhöz. Ámos erősen Chagall-hatás alatt, és Ámos kiteljesedett, nagy tragikummal, Nagy István parasztasszonya mellett egy szén-pasztell Házsor, és egyetlen Tóth Menyhért-ceruzaportré, amely az egész tétován makacs életművet megidézi.

Ilyen képviseletekből sok látható a kortárs szekcióban is. Az eligazító szöveg azzal indít, hogy a rajz csak a huszadik században került ki a mellőzött Hamupipőke-státusból, s lett önértékén megbecsült szuverén művészetté, és ezt az ismert tényt az alkalmi gyűjtemény mai munkákkal is igazolja. Szűcs Attila figuráival, amelyek a művész eltűnni akaró, megfoghatatlanul jelen lévő festményvilágát éltetik tovább, meg Vojnich Erzsébet vásznaihoz hű, kaparós-komor szénrajzával. Valamennyi szakmailag hibátlan és szellemileg teljes kompozíció, bármennyire megváltozott is – igaza van a kísérőszövegnek – napjainkra a rajz formája, funkciója.

Hamupipőke ugyanis előlépett, de nem lett belőle világszép bálkirálynő. Erős lett, öntudatos és kritikus, ironikus és kellemetlenül őszinte, olykor nehezen követhetően szeszélyes. Ha Kelemen többszörösen tekintélyromboló, Kupcsik Adrián háztetőerdői és lánctalpas lakóházai féktelenek, és Somogyi Laura sötétben táncoló világító rajzai zavarba ejtők. De szembetűnő módon a legtöbb koncept- és minimalihletésű munka is ragaszkodik a kamaraművészet követelte minőséghez.

Némelyik pedig technikázással kompenzál. Mert nehéz volna eldönteni, hogy a feszes munkáiról ismert Kondor Attila rajzai azért lazák és szürkék-e most, mert videóra kerültek, vagy éppen fordítva. Kevésbé nehéz értékelni a mikroszkóp alá helyezett rajzokat, s kivált a nyomtatott áramkörben megjelenítetteket – kivált így, közvetlenül Ország Lili kiállítása után.