Nos, Bergendy Péter második munkája valójában egy igényesebb tévéfilm szintjét közelíti, és nagyon jól festene valamelyik hétköznap az esti műsorsávban. Mert ugyan akad egy-két szebb külső jelenet, ám ­Tóth Zsolt operatőr sem képes a csodákra, bár láthatóan törekszik rá. A vizsga legtöbb megoldása szegénységszagú, kompromisszumoktól terhes, hiába próbálják elkapni az éjszaka kásás fényeit, a hajnalt, valahogy minden műtermi lesz, kevés pénzből kihozott bűvészkedés. Bergendy munkájának egyetlen erénye (akárcsak a halovány Terézanyu esetében): a színészek. Kulka János, Scherer Péter és Haumann Péter álmából felébresztve is életre kelti a nem túl sokszínű karaktereket. Még Nagy Zsolt hadarása és Hámori Gabriella inkább éteri, semmint hús-vér alakítása sem ront az összképen. Más kérdés, hogy a színészi teljesítmény csakhamar kinövi a film kereteit, szétfeszíti a soványka forgatókönyvet. Merthogy épp ez a legnagyobb baj. Bármennyire is erőlködik ugyanis a rendező, a történésekben nincs izgalom, márpedig egy thriller feszültség nélkül maga a siralomház. Az egyetlen nagyobb csavart a rutinosabb néző már a film közepén kiszúrja, megfejti, a két lakás közti rohangálás pedig nem képes megmozdítani ezt a rettentően sematikus alkotást.

Elvileg arról lenne szó, hogy a forradalom után a belügyi szervek ­amolyan alkalmassági vizsgát eszeltek ki, hogy a forradalommal szimpatizáló vagy csak megingott kollégákat kiszűrjék maguk közül. A vizsga alapja jobbára a lehallgatás, a megfigyelés, ha van is akció, az inkább mulatságos, semmint feszültségkeltő. Persze kínálkozna még egy megoldás. Ha izgalom híján drámaként kezdené nézni az ember A vizsgát, amely voltaképpen a diktatúra végtelen üldözési mániájáról szól, arról, hogy mennyi kóros bizalmatlanság kell egy csipetnyi bizalomhoz. Csakhogy mit is mond nekünk akkor a film? Hát hogy a relatíve emberséges Markó Pál (Kulka János) mesterien ért az emberek kínzásához, megfigyeléséhez, ám az általa beszervezett, fiaként kedvelt ügynököt szeretné mégis „megmenteni”. A kötelékben tartani. Szeretné, ha átmenne a vizsgán. Kis család ez. Összetartó. Meg sem fordul a fejében a kiugrás lehetősége, szót sem veszteget arra, hogy mi is történt egy évvel azelőtt az országban. Nyoma sincs benne megbánásnak, kétségnek. Csinálja, amihez ért.

Mégis ő lesz szimpatikus a sok besúgó, verőember és ügynök között. Ártatlan ember ugyanis csak mutatóba tűnik fel a vásznon. Kinek drukkoljon akkor a néző? Kivel azonosuljon? Hát a legkevésbé rosszal. Vagyis az elnyomó hatalom képviselőjének akaratlan apológiája A vizsga. Az öntudatos, érző szívű, kemény kezű ügynöké. A régi iskola kemény titánjáé, aki most mégis partvonalra kerül. „Áldozat” lesz egy pillanatig. Most komolyan kérdem: ez tényleg megérdemel egy filmet?

Nagy Zsolt