Boldogtalan bohóság
A jövő évad terveit ismertető sajtótájékoztató mellékleteként játszották el a Jókai Színház színészei a Vörös és feketét, amelyet Békéscsabán 2008. február 15-én mutattak be. A csaknem másfél éves produkciót bizonyára azért vették elő az ünnepi alkalomra, mert ezt gondolják azóta is a legjobbnak.A dologban ez a legfélelmetesebb.
Pozsgai Zsolt átiratát és rendezését nézve időnként azon tűnődtem, vajon hogyan lesz az eredetileg tragikus befejezésből happy end. Amit a színpadon láttam, ahhoz ugyanis boldog vég dukált volna. Stendhal bonyolultan realista, összetett társadalmi viszonyokat, komplikált lelki folyamatokat ábrázoló története - főképp az első részben - társadalomkritikai bohózattá egyszerűsödött.
Bátonyi György steril, semmit nem ábrázoló, általánosan rideg, szögletes terében időnként groteszk, kifacsart mozdulatokkal táncolnak a színészek (mozgás: Fejes Kitty), közben mindenre elszántan karikírozzák a vidéki sötétséget, a polgármester és környezete korruptságát. Nehezen eldönthető, vajon a csuda modern manírok a játszók alkalmatlanságát hivatottak-e elfedni, vagy jobb sorsra érdemes színészeken tesz erőszakot a rendezői önkény.
Tény: elkövetnek mindent, amit a realizmuson túllépni szándékozó, stilizálásra, újszerű izgalmakra törekvő színházban szokásos. Csak éppen semmit sem ott és akkor és úgy, ahol, amikor, ahogyan kellene. Stendhal történetében bizonyára benne rejlik egy gogoli szatíra is, csak hát azt következesen, átgondoltan, stílusban tartva lehetne talán kibontani. Például a főhősnek is meg kellene mondani. Gulyás Attila Julien Sorelje azonban csaknem hiteles, tárgyilagosan visszafogott portré a nagy lélekkel megvert kisszerű törtetőről. Már persze amennyire a kevéssé következetes átirat engedi. Nem illik a bábszerű, ügyetlenül elrajzolt alakok közé.
A párizsi előkelőségek körében zajló második rész kevésbé mulatságos az elsőnél, itt a romantikus klisék veszik át a prímet. De La Molle márki mint zord atya (Hodu József hátborzongató megjelenítésében) és eszementen lázadó leánya, Mathilde (Tarsoly Krisztina sötét szenvedelmeket imitáló alakítása) teszi komorrá a légkört, tompítja a továbbra is föl-fölbukkanó vicces figurákat, gesztusokat. Az érdekesebb lelki folyamatok itt is elsikkadnak a felszínesen gúnyolódó, ürességet ürességgel ábrázoló megoldások mögött. Julien bukása, De Renalné árulása és megölése, Sorel elítéltetése és a társadalmat vádoló monológja pedig szinte meglepetésként következik be, mint ahogy a nem különösebben rövid, két és háromnegyed órán át tartó előadásnak csaknem minden mozzanata, jelenete befejezetlennek, kidolgozatlannak, elhirtelenkedettnek tűnik - pedig láthatóan kemény munkával érték el, hogy semmi se legyen a helyén.
Az Új Színház nézőtere mégis megtelt, meglepően sok, főképp más vidéki városokban játszó színész volt kíváncsi a vendégjátékra. Sokkal több, mint egy héttel korábban a milánói Piccolo Teatróéra. A hírverés, a propaganda (pr) tehát hibátlanul működött. És ez ma Magyarországon alighanem mindenre elég. A művészi minőség már talán sok is volna.
