Puskás Ferenc az Aranycsapat kapitánya volt, az Aranycsapat meg végtelenül szomorú politikai manőver, kenyér helyetti cirkusz, legalább utólag hadd ne kelljen lelkesedni érte. Nem tudom, hogy csak az előítéleteimmel nem tudok megbirkózni, de Almási Tamás Puskásfilmje a berni döntőig csak ügyes. Korrekt, profi. Film, amire lehetett pénzt szerezni, dokumentumfilm, amely médiatámogatást és érdeklődést is kaphat, az események pontos és szabatos összefoglalása a kezdetektől a siker kapujáig. Néha viccesek a történetek, amikor Puskás fagylaltosgyereknek nevezi Farkas Mihályt az új fehér egyenruhájában, mire az megfenyegeti, hogy seggbe rúgja, gondolom, ez akkoriban viszonylag enyhe megtorlásnak számított.

A film azonban megy tovább. És bár az ember hallott arról, hogy Bernből hazafelé előbb kellett leszállniuk a focistáknak a vonatról, azt nem tudtam, hogy villamost is borogattak, hogy az a hirtelen támadt elégedetlenségi hullám már '56 főpróbája lehetett. És azt sem tudtam, hogy Puskás utána tényleg a kiöregedett sztárt kezdte el alakítani, aki órákig támasztja a kocsmában a pultot, beszélget és kisfröccsözik, pocakot ereszt, és aggódó jelentéseket ír róla a csapatorvos. Nem tudtam, hogy előbb kezdi ki őt a Szabad Nép, és csak utána dönt úgy, hogy inkább nem jön haza, és hogy hiába rángatja az élet, vele nem lehet kibabrálni.

A nagy fogyásról hallottam, amikor három hét alatt tizenhat kilót kellett leadnia, vagy nincs szerződés a Real Madriddal, csak arról nem, hogy Puskás hazament, és azt mondta a feleségének, hogy újra gazdag asszony leszel. Meg arról sem, hogy a bemutatkozó meccsén a tiszta gólhelyzetből visszapasszolt Di Stefanónak, ő a sztár, rúgja ő a gólt. És hogy a nagy Puskás Ferenc, aki mindig elsőnek ment ki a pályára, attól kezdve a sor végén érkezett, hogy ilyen hihetetlen adaptív érzékenységgel és bölcsességgel rendelkezett, egy pillanat alatt átlátta, hogy mik az új körülmények, és azok között neki hogyan kell viselkednie, ha a túlélés a cél.

Mintha itt kezdődne az igazi Puskástörténet, és itt is folytatódik. Nyilvánvaló, hogy egy dokumentumfilm, ennyire közel a halálhoz inkább a sikerekről beszél, de ezek a sikerek tényleg meggyőzőek: gólkirályság, edzősködés, nagyvonalú, vidám élet. Az a Puskás, ki olyan szánnivalóan mulyán mondja az angol riporter tolmácsának, hogy bizony egyetlen szót sem tud angolul, az legalábbis elfogadhatóan nyilatkozgat angolul és olaszul, nyilván spanyolul még jobban tudott, görögül pedig legalábbis káromkodik. Otthon van mindenhol, és mindenből otthont teremt, röhögteti a görög újságost, és ő a spanyol pincérnő keresztapja, bejárogat Melbourneben a magyar házba ultizni. Aztán hazajön meghalni.

Az ember mindig is látta, hogy híres focisták mennyire elismerően beszéltek Puskásról, de azt hittem, hogy csak azért, mert azt remélik, róluk is így emlékeznek majd meg a megfelelő időben. Egész más az, amikor egy görög focista fia beszél arról, hogy Puskásban egyszerre volt meg a két nagy görög, Odüsszeusz és Zorba, a vándor és az életöröm. El a kezekkel, görög, Puskás a miénk, de nem. Lehet az övéké is, a spanyoloké is, mindenkié, aki megsiratta. Azt azért senki nem mondja majd, hogy Puskás Ferenc a leghíresebb görög.

Puskás akcióban