A nap kritikája (PSZS): Trabant eladó
Eleddig a harmadik részt jegyző Alfonso Cuarón hagyta rajta leginkább a kézjegyét a sorozaton, a Chris Columbus által forgatott bevezető, s elég negédesre sikeredett epizódok után. Igaz, akkoriban még csak ismerkedtünk a varázslótanoncok világával: elég volt egy-két mozgó lépcső, néhány digitális trükk, a Roxfort fenségessége, a jól kiválogatott gyerekek látványa, hogy a varázslat - szinte magától - feléledjen. Ma már világos: a díszletek újbóli felelevenítése kevés egy épkézláb filmhez.
Cuarón sötét, borúlátó színei és Mike Newell összefogottsága (4. rész) után azonban a nem túl rutinos - és ma már ezt is tudjuk - nem is igazán markáns David Yates vette át a marsallbotot. Ő pedig láthatóan nem törekszik egyébre, mint amire a Barátok közt 874. felvonását letudó direktor törekedhet: legyen eleje, közepe, vége és kész, mehet a dobozba. Más kérdés, hogy az egyre erősebbé váló epizódjelleg miatt már igazi felütés vagy lezárás sincs, minden ellebeg, elszivárog a semmibe s máris megjelenik a képzeletbeli folytköv felirat. Bár igaz, ami igaz, meglehetősen látványosan indul az aktuális mozi a mugli világba betörő halálfalók látványával, kár, hogy ennek alig lesz valamilyen dramaturgiai következménye, így nem marad több pusztán vizuális tűzijátéknál.
A Harry Potter és a félvér herceg egy Házibuliba ojtott fantasy, melynek legfőbb tétje, hogy ki veszi el Hermione egyre terhesebbé váló szüzességét. De még a párosodás nyűglődései, hullámhegyei és völgyei is megbocsáthatóak lennének, ha Sophie Marceau ólálkodna valahol a Roxfort kihalt folyosóin. De nincs ott. A legfőbb probléma azonban a már csak rajongóknak fontos részletek túlzott beemelése (a megunhatatlannak tűnő kviddics-bajnokság), ami meglehetősen unalmassá, vontatottá és érdektelenné süllyeszti a filmet. Minden fontos és így semmi sem fontos. A régi karakterek túl sematikusan, az újak túlontúl súlytalanul mozognak. A varázslat pedig lassan eltűnik a rutin tengerében. További gond, hogy Cuarónnal és Newellel ellentétben Yates nem tudja eldönteni: trükkös családi mozit, könnyed tinivígjátékot vagy súlyos, komor hangulatú fantasyt forgasson-e. Így szépen sorban mindegyik mellett leteszi a voksát, előbbit oldja az utóbbival, utóbbit fűszerezi az előbbivel. Ezért történhet meg, hogy a sorozat egyik legdrámaibb pillanata utáni törtmásodpercben már arról csacsog Hermione, hogy Weasley nem bánja, ha Harry a húgával kavar. Igen, és ugyanott Trabant eladó.
Nem tudom, mi terelhetné vissza a sorozatot az önálló filmként is értékelhető művek birodalmába, hogy ne a jelenséget, ne a Harry Potter-mítoszt magát nézzük vigasztalásképpen, ne a varázslás 1078. pillanata kösse le hamar fáradó tekintetünket. Talán valakinek megint kellene vennie a bátorságot, hogy ne valamennyiünk Potterét álmodja a vászonra, hanem a sajátját. Aki gondol is valamit erről a lassan felnövő, a varázslatok világában alig eligazodó muszáj-Herkulesről. Aki a mítoszon túl a fákat is látja. Azokat a szép, délceg, semmi máshoz nem hasonlítható fenyőket vagy tölgyeket.
