Az egyik kulcs valószínűleg a megkapó szerénység: az ember tulajdonképpen azt gondolná, hogy a jellemet ennyire háttérbe szorítva nem is lehet tisztességes zenészkarriert csinálni, erre tessék! Snétberger Ferenc az egyetlen olyan magyar dzsesszmuzsikus, aki saját szóló- és zenekari lemezeit évtizede Európa és a világ egyik legjobb dzsesszkiadójánál jelenteti meg (Enja). Ami viszont ennél is beszédesebb: világsztárok keresik az alkalmat, hogy együtt játszhassanak vele, sőt, állandó formációja, a Trio Nomad is kiváló zenészekből áll. Ma már nyugodtan kimondhatjuk, hogy Snétberger Ferenc a valaha élt, legjelentősebb nemzetközi karriert befutott magyar dzsesszmuzsikus.

A sodró lendületű előadás azonban nem hagy időt azon töprengeni, hogy a dzsessz krónikásai miképpen fognak emlékezni Snétbergerre. Kezdésként rögtön egy szólószámot hallunk, amelynek finom tónusa fel is vázolja az este tematikáját. Jórészt Snétberger saját szerzeményeit játsszák, de a dzsesszben persze soha nem tudni, hogy egy-egy improvizatív epizód hová nyúl majd vissza (például egyszer csak a Summertime témája szüremkedett be az egyik basszus-rögtönzésbe).

Azt viszont hamar megérezzük, hogy a belső történések dominálnak és a felszín nyugodt hullámzása csak a kontrasztos külsőt biztosítja. Az egymásra hangoltság hamar megbukhatna azon, ha a feszes figyelem valamelyik zenésznél - akár csak egy pillanatra is - fókuszt téveszt, de nincs miért aggódnunk, biztonságban érezzük magunkat. Könnyedséget és felszabadultságot közvetítenek felénk mindhárman, pedig csak a dobos-ütős Paolo Vinaccia állandó zenésztársa Snétbergernek a Trio Nomadban, Richard Bonával most játszik először. Bona az utóbbi időben talán túl sokszor is szerepelt Magyarországon, fellépései mind kiszámíthatóbbak lettek és olykor bohóckodásba torkollottak (novemberben az A38-on még telefonhívást is fogadott a koncert közepén a show kedvéért).

A kameruni basszusgitáros-énekes kimagasló képességei most új környezetbe kerültek: Snétberger roma ihletettségű, ám mindinkább keleties színekkel vegyes hangvétele mellett az afro-bluesból és a fúziós dzsesszből táplálkozó stílus új értelmet nyert. Kettejük felülmúlhatatlan virtuozitása csupán a szükséges kellék, semmiféle tolakodó villogást nem tapasztalni a legnehezebb futamok közben, ugyanakkor a szólamaik között kialakuló párbeszéd mintha már régóta tartana.

A zenefolyamot Vinccia észrevehetetlenül tartja kordában, szólója is tán csak egy szolidabb akad. Inkább ütőhangszeresnek nevezhetjük őt, semmint dobosnak; ahogy dzsesszberkekben mondják, elképesztő „time"-ot hoz, hangkeltő eszközeinek színes kavalkádja hatásosan erősíti a hangképet. A ráadásban Bona gyöngyhangján elénekli a Kis kece lányom kezdetű népdalt, és elégedetten nyugtázza a budapesti közönség affinitását, mikoris a 2000 ember egyként énekli vissza a dallamot. Majd a Tequila című slágert pálinkásítják - ez egy fokkal komolytalanabb a koncert alaphangütésénél.

A vándor életmód alapvetően jellemzi a dzsesszmuzsikusokat. Snétberger Ferenc útja Salgótarjánból vezetett Berlinbe, Paolo Vinaccia egy dél-olasz kisvárosból költözött Norvégiába, Richard Bona pedig Kamerunból indult és Párizson keresztül került New Yorkba. Igen, a zene nyelve egységesít, ezért nem is volna önmagában nagy szó azt mondani, hogy az ezernyi hatás egyetlen közös halmazban összpontosult. Itt viszont valami más történt: szellemek, gondolatok találkoztak és a már amúgy is létező közös nyelven társalgásba kezdtek.

Snétberger Ferenc