Aranyos. Hirtelen nem is jut eszembe más jelző Mária Procházková új filmje kapcsán.

Hiszen rettentően aranyos a selypegős, hatéves Dorota Dedková, ahogy végigmórikálja az egész mozit. És hogy ne maradjon egyedül ebben a határtalan aranyosságban, társat is kap a szöszke, nagyfiúnak készülő Matous Kratina személyében. És hogy minden tökéletes legyen, kutya helyett kapunk egy kutyának látszó farkast is, aki a maga helyén szintúgy aranyos.

De ennivaló az is, hogy megint gyerekszemmel látjuk a felnőtteket: robotnak, földöntúlinak, veszekedős, tehetetlen lényeknek, és hogy mindezt azzal is hangsúlyozzák, hogy gyerekkézzel belerajzolnak a filmbe, ami már annyira forradalmi, hogy ordítóan unalmas.

A legnagyobb gondja a Piroska és a farkas meséjére épülő mozinak, hogy alkotói láthatóan nehezen szabadultak a felkínálkozó aranyosság terhétől. Elbűvölte őket a kislány, a tény, hogy néhány hétig megint gyerekek lehettek egy túlságosan is felnőtt világban. Csoda, hogy a filmre nem jutott már kellő alkotói energia? Hogy csupán azt a maroknyi ötletet ismételgetik monoton egyhangúsággal, amit már az elején papírra vethettek?

Ráadásul több rendezői melléfogás hátráltatja a filmet. Először is, hogy Martin Hofmann-nál keresve sem találhattak rosszabbat a régi szerető, Patrik szerepére, aki már puszta jelenlétével is felbolygatja az egész családot, szerelmet hoz, a művészet friss levegőjét. Akiért Terezka anyja hagyna csapot-papot, és elutazna a távoli Japánba. Merthogy Hoffmannra a valóságban még ránézni is elkeserítő, hiába adnak rá öltönyt, kap méretes hangszert a hóna alá, kifejezetten szerencsétlennek tűnik, szánni való baleknak, aki mellett Terezka fogadott apja a megtestesült macsó, a férfiasság ikonja. A másik rossz döntés, hogy miközben a történet magában hordozná a drámaiság minden elemét, Procházková mégis hagyja elszivárogni, hogy végül egy vasárnapi matiné szintjére süllyessze filmjét egy szinte már hihetetlenül naiv feloldással.

Neki kellett volna a leginkább figyelembe vennie Dürrenmatt intését A fizikusok végén: egy történetet akkor gondolunk végig következetesen, ha lehetőségei közül a legrosszabb következik be. A Nem félünk a farkastól? már akkor is erősebb lett volna, ha a legrosszabb helyett egy kicsivel több karcosságot enged meg magának. Az összecsapott végkifejlet azonban a gondolkodás maradékát is száműzi a nézőből, legfennebb egyetlen gyötrő kérdést enged újra és újra előtolakodni: mi végre? Miért lehetett fontos a cseh rendezőnőnek ez a történet? Miért csinált belőle filmet? Hiszen ez így maximum pletyka, félperces hír egy lakótelepen.
A film címére adott válasz így egyértelmű: nem, még csak meg sem rettenünk a farkastól. Hiszen a felskiccelt szörnyeteg valójában fogatlan, jámbor jószág. Amit tud családról, viszonyokról, anyaságról, apaságról, az annyira kevés, hogy még konyhafilozófiának sem menne el egy filmfesztivál szünetében. A magyar néző helyzetét ráadásul az el-elcsúszó feliratok is nehezítik, de sajna nem ez lesz az az alkotás, amely miatt kétségbeesetten rohanna el az első cseh nyelvtanárhoz.

Anjou-Lafayette