Kazinczy helyzetét tovább nehezíti, hogy nem érettségi tétel, így az irodalmi munkássága szinte teljesen elsikkad az iskolai oktatásban. A diákok leginkább a nyelvújítás kapcsán hallanak róla, de az igazi lelkesedést és derültséget a be nem fogadott, „félresikerült" magyarosítások váltják ki (gőzszekér, gáncsfa, gondnyom) - emelték ki a beszélgetéssorozat első állomásának részvevői: nyelvészek, gyakorló pedagógusok (Domonkosi Ágnes, Fejes László, Kálmán László, Schiller Mariann).

S bár a nyelvészek körében Kazinczy megítélése összetett, a kultusz mellett számos bírálat is éri a nyelvújításban betöltött szerepét, abban mindannyian egyetértettek, hogy a mai helyzet nehezen összevethető az akkorival. Mert persze ma is érik „támadások" a magyar nyelvet az angol szak- és jövevényszavak felől, de jelenleg semmiféle erőszakos beavatkozásra, újításra, művelésre nincs szükség.

A magyar tudományos köznyelv létezik és jól használható, pillanatig sem kérdés, hogy mi a felsőoktatás nyelve, ráadásul a manapság lingua francaként használt angolt jóval kevesebben beszélik, mint amennyire elterjedt volt a német a XVIII. század végén. Így a magyar nyelv „sebezhetősége" jóval kisebb, szemben az akkori állapotokkal, amikor egyszerre volt szükség fejlesztésre és védelemre, különféle kifejezésbeli kényelmetlenségek és ragozásbeli nehézségek megszüntetésére.

Ami tovább rontja az akkori helyzet és a mai viszonyok közti analógiát, hogy az utóbbi évtizedekben lejáratódott, kompromittálódott a nyelvművelés, főként az egyre szaporodó harcos, ám annál dilettánsabb nyelvművelők miatt. Ma sokkal inkább a gyerekek nyelvi képességeinek fejlesztésére kellene helyezni a hangsúlyt, fölhívni a figyelmet a nyelv eredendő gazdagságára.

A kora modernséghez képest, mikor is a nyelvi sztenderd megteremtése volt a tét, a posztmodern már a többféle nyelvváltozatról és beszédmódról szól. - Senki sem biológiaórán tanul meg lélegezni - hívta fel a figyelmet arra Domonkosi Ágnes, hogy az iskolai nyelvtanórák feladata sem elsősorban a nyelvtanítás, hanem sokkal inkább a nyelvi nevelés és tolerancia kialakítása lenne. Az iskola által tanított „rendes" nyelv vagy sztenderd ugyanis kevesek anyanyelve, mindenki otthonról hozza magával a saját változatát.

Ez pedig sosem helytelen, legfeljebb kevésbé szép. Az iskola feladata az lenne, hogy az irodalmi nyelvet ne az anyanyelv helyett, hanem azzal párhuzamosan segítsen elsajátítani. Ehhez viszont elengedhetetlen a szemléletváltás. A tankönyvek ugyanis a sztenderd egyeduralkodását sulykolják és várják el a nyelvhasználóktól, s ennek kapcsán alakult ki az a tévképzet, hogy a nyelv folyamatosan romlik, sőt talán már halott is.

- Új és új közlésformákat, új és új világokat kell megnyitni a gyerekek előtt - hangsúlyozta Kálmán László, és ellenállni az egységesítésnek, amit az iskola és a média sugall. A jelenlegi felfogás szerint ugyanis minimum nemzetellenes rémtett, ha valaki vét a nyelvhelyesség ellen. Mármint a sztenderd normái ellen. Pedig minél több nyelvváltozatot tud és ismer a gyerek, annál otthonosabban mozog majd a magyar nyelvben.

Hiszen nem az a baj, ha valaki csávónak mondja Mózest az Ószövetségből, hanem az, ha nem tudja, hogy ez mikor megfelelő: tudományos körökben vagy érettségin megütközést és így lepontozást jelent. A haverok között viszont lazaságot. Akkor járunk a helyes úton, ha a nyelvhasználatot az öltözködés írott és íratlan szabályaihoz idomítjuk, és nem veszünk fel az Operába foltos trikót szakadt farmerrel.

Kazinczy kerekasztal