Brutális!
Az art brut fogalmával leggyakrabban a pszichiátriai betegek terápiás céllal készített alkotásait szokták jellemezni, durvábban: az őrület művészetét. Ám a művészettörténészek mára átszellőztették és kitágították ezt a fogalmat, többen idesorolják az agresszív hatású műveket, a gyermekrajzokat, a primitív népek vagy az elítéltek alkotásait, egyáltalán: a nyers, őszinte, brutális művészeti megnyilvánulásokat. Az art brut a XX. század második felében mind több figyelmet kapott: fontos lett mint terápiás lehetőség a lélek gyógyításához, az összegyűrődött önbecsülés kisimításához. Érdekes, fontos lett mint művészeti megnyilvánulás. Magyarországon az elmúlt években sok szó esett a képzőművészet eme különös ágáról. Egyfelől az egykori Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet művészeti kollekciói, a patinás Selig-gyűjtemény, másfelől az intézet Tárt Kapu Galériájában összegyűjtött művek hányatott sorsa kapcsán írtak róla a lapok. Mi most az Art Brut Galériáról írunk, amelynek az előzőekhez nincs köze, a Semmelweis Egyetem Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinika Moravcsik Alapítványán belül működik, de több adattal már nem terheljük az olvasót, koncentráljunk inkább az Art Brut Galéria által szervezett kiállításra, amely még néhány napig látható a Pannónia utcai Darvas Galériában.
A képek ősszel igen furcsa körülmények között készültek, jelesül a negyedik alkalommal rendezett Psych-Art24 festőmaraton keretében. A pszichiátriai betegek és a vállalkozó kedvű egészséges alkotók lehetőséget kaptak arra, hogy 24 órán keresztül hatvan festőállványon dolgozzanak. Három-négyszázan éltek a lehetőséggel, csaknem 400 festmény készült. Közülük az Art Brut Galéria munkatársai kiválasztottak hatvanat, ezek tekinthetők meg a mostani tárlaton. A PsychArt24 festőmaraton lényege, hogy közös térben alkotnak az érdeklődő amatőrök meg a betegek, és mivel többnyire az akció idején sem tudták a szervezők, ki melyik csoportba tartozik, a most látható kiállításon sem jelzik ezt. Így tehát fogalmunk sincs, hogy Gaál Ottó kedves/kócos varjúi a Találkozás című képen, Mónus Viktor gépszerű, túlvilági lényei a Kozmikus simogatás című festményen vagy Bulut Krisztina egymást dédelgető csirkelábú tojásai az Októberen miféle lelkületből szippantották ki az alkotó energiát. Nem tudjuk, hogy a különféle csillagvilágok, amorf lények, tobzódó színek, a lendület, a finoman elmosódó alakok miért kerültek a vásznakra. A kiállítók szándékai szerint kénytelenek vagyunk hát félretenni előítéleteinket, a tárlaton egyenrangú művésznek tekinteni egészséges és lelki sérült alkotót.
Nézzük a képeket, és persze némelyik gyanús: talán mégiscsak a lélek gyógyítása céljából készült. Ilyennek véljük a kiállítás számunkra legkifejezőbb darabját, Turák Amadé Recycle című festményét, amelyen egy agresszív punk malac látható szorongató, mégis vicces, szürreális környezetben. – Volt egy mélypont az életemben – mondja Turák –, ebből a művészet is segített valamelyest kilábalni. A művészet egyébként csak akkor segít, ha az alkotás folyamata alatt az ember nem gondolkodik, nem törekszik semmire, nem igyekszik semmi felé, hanem hagyja, hogy a keze és az ösztönei dolgozzanak.
