Gyanítom, hogy A Pendragon legendát is. Ám mindez őt nem zavarná annyira. Ha meg mégis, akkor nem mutatná ki. Föltehetően ugyanazzal az elegáns öniróniával kezelné, amellyel Benedek Marcellnak is válaszolt, amikor az szóvá tette a Színház című Maugham-regény fordításának hibáit: „A legtöbb vétek, amelyet a fejemre olvasol (…) olyan természetű, hogy vastagon alá szoktam húzni a magyardolgozatokban, s elpirulok, hogy én magam is elkövettem. (…) Megnyugtatásodra közlöm, hogy ez idő szerint semmiféle fordítással nem foglalkozom, és nincs is ilyesmi kilátásban.”

Manapság sokat hallani arról, mennyire fontos mind a könyvkiadónak, mind az alkotónak egy úgynevezett írói brand fölépítése. Szerb Antal viszont már majdnem egy évszázaddal ezelőtt szerzői imázsban gondolkodott. „Az írást a szó szoros értelmében hivatásnak tekintette – olvashatjuk Havasréti József könyvében –, és teljes öntudattal a professzionális irodalmi intézményrendszer részeként határozta meg magát. (…) Sokat hangoztatott szerénysége és visszafogottsága ellenére (…) tudatos és sikeresnek szánt irodalmi karriert épített.”

S míg egyfelől azt mondta Nemes Nagy Ágnesnek, hogy ő a legkisebb képű magyar író, addig az írói hivatást a vallási elhivatottsághoz hasonlította, és vizsgálódásai tárgyává tette az irodalmi intézményrendszer működését éppúgy, mint az írók anyagi megbecsülését. Vagyis A Pendragon legenda főszereplője, az önmagát neofrivolként jellemző Bátky János törekvése („komoly dolgok könnyed megfogalmazása”) a hős megalkotójára, annak írói célkitűzésére is igaz.

Mindettől Szerbet még az olyan kortársi gesztusok sem tántorították vissza, mint amikor például Horváth János a Magyar irodalomtörténet ajándékpéldányát végigjavította stiláris szempontok szerint. Havasréti József nagy ívű munkája egyszerre élet- és pályarajz, műelemzés, hatástörténet és könnyen fogyasztható, olvasmányos esszé. Életnagyságú közelségbe viszi olvasóját a XX. századi magyar irodalom egyik legjelentősebb, legsokoldalúbb és legeredetibb hangú alakjához, a „könyvemberhez”.

Tudták például, hogy Szerb kedvenc szava az extázis volt? Vagy hogy Ulpius Tamás figuráját Térey Gábor művészettörténész Benno nevű fia ihlette, akihez Szerbet homoerotikus vonatkozású kamaszkori barátság fűzte? Na és azt, hogy amikor egy borgőzös estén Márai nem éppen européer megjegyzéseket tett a zsidóságra, az ideáljában csalódott Szerb a példaképnek tartott kolléga távozása után sírva fakadt?

Havasréti könyve az életút állomásain és ezzel párhuzamosan az életutat szakaszoló műveken keresztül bevezet Szerb Antal teljes univerzumába, miközben heves intellektuális kalandokban részesít: szerelem, erotika, két házasság, talány, pszichológia, befogadás, mágia, valamint (különösen a vészkorszak idején) a származási és vallási hovatartozás kérdései köszönnek vissza a kötet lapjain.

Mely kérdéseket egyfelől a tragikusan véget ért, ám így is teljesnek látszó pályaív zár le, másfelől a jelenkori befogadói viszony refl ektál rájuk. Szerb nem posztmodern szerző – áll végső összegzés gyanánt –, „de jól olvasható a posztmodern felől: ironikus, öntükröző, kedveli az idézeteket, és van benne valamiféle manierista báj”. Könyve végén Havasréti Szerb Antal műveit olyan mai, „a lektűr és a komoly irodalom határán” egyensúlyozó sikerszerzőkével hozza párhuzamba, mint Julian Barnes, Paul Auster, Milan Kundera, Lawrence Norfolk és Umberto Eco.

A recenzens büszke arra, hogy egy apró momentumot maga is szerényen hozzátehet ehhez a hatalmas információhalmazhoz: A Pendragon legenda értelmezésében és ehhez kapcsolódóan Szerbnek a holisztikus világképhez fűződő viszonyában számításba vehető az a tény, hogy az író apja szabadkőműves volt (Szerb Károly 1904-ben lett a Comenius páholy tagja). A Pendragon legenda talányosan szarkasztikus hangjába ily módon akár a szülői ház, az apai tekintély elleni lázadás apró morajai is vegyülhetnek.

A kötet szerkesztése helyenként eklektikus. A 12 fejezet némelyike Bevezetéssel, némelyike Bevezetővel kezdődik – ezeknek hol van külön címük, hol nincs, számozásukat tekintve hol beilleszkednek az alfejezetek sorába, hol nem, és olyan fejezet is akad, ahol teljesen elmaradnak. Hasonló a helyzet a fejezeteket záró (vagy éppen nem záró) Összegzésekkel, avagy Összefoglalókkal (hol így, hol úgy szerepelnek). A nyelvezet itt-ott megzökken, nem beszélve a helyesírási és az egyéb hibákról (Osvát Ernő nem th!). Ám mindez az összbenyomásokat tekintve nem zavaró. Sőt, a fésületlenségek Szerb stílusát imitálják. Olyan könyvet olvashatunk tehát, amelyet akár ő is írhatott volna magáról.

Magvető, 728 oldal, 4490 forint