A fejkendős, idős asszonnyal a villamosmegállóban dideregtünk együtt. Egy ideig hallgatta, amint egymás között beszélgetünk,majd odajött hozzánk.

– Vengerki? – kérdezte. Bólogattunk, s topogtunk a nagy kuburcos csizmánkkal, hátha úgy kevésbé üti vissza talpunkba a fagyos földet. Ő sírni kezdett, de csak halkan, nem hüppögve. Aztán feljebb emelte a kosarát. Négy alma volt benne. Kivett hármat, és egyenként a kezünkbe nyomta. Elmondta, látszólag az almákat kísérve a szavakkal, hogy a fia nálunk esett el. Reméli, békességet talált, és visz valaki virágot az ismeretlen katona, az ő délceg Súrája sírjára.

Az orosz lélekből akkor megértettem valamit.

Hat rubelért vettünk hősugárzót, ami aztán hetente kétszer-háromszor az egész kollégiumban lecsapta a biztosítékot. Először azt hittük, hibás, később kiderült: minden szobában ugyanaz az alumíniumtányéros készülék adja a csekélyke meleget, s ha egyszerre kapcsoljuk be, a hálózat nem bírja a terhelést. A radiátorok nem fűtöttek. Amikor panaszt tettünk a vezetőségnél, az egyik komszomolec cinikusan megjegyezte, minek fűtsenek, úgyis minden szobában van hősugárzó.

A kitört ablakokat vastag, kemény kartonpapírral vontuk be. Reggelenként a Balaton és Vig Mihály ébresztett: Cs. bekapcsolta a kazettás magnót, és jó hangosra tekerte fel, hogy „nem kelek fel, nem megyek el, alszom tovább, még itt az álom, úgy találom, fárasztó egy reggel, nem kelek fel...”

Az otthonról jött csomagot úgy vártuk, mint Nyilas Misi a pakkot. Az egyiket különösen, mert abban két-három kiló szárazkolbász ígérkezett, aztán mire megérkezett, összepenészedett mind. Anyámék ezért a nekem szánt osztrák csokikat cselesen postázták: Beregszászig áthozta az egyik szomszéd, onnan pedig egy távoli ismerős orosz lány nevében adták fel nekem, az ő címét írva a feladó rovatba. Hálálkodott is a szomszédnak három hét múlva, amikor megkapta az egész csomagot: azt hitte, valamilyen ismeretlen magyar jótevő árasztotta el finom csokikkal a nagy orosz télben.

Vardkes Badaljan örmény volt, szobrász. Jerevánban találkoztunk vele, talán a piacon, ahol grúz eredetű csurcshelát vettünk, szőlőszirupba zárt, kolbászformára tekert diószemekkel, és reméltük, hogy a hússal töltött tolma felidézi majd az otthoni töltött káposzta ízét. Mellénk szegődött ez a csendes, szomorú, Viszockij-tekintetű ember, sétált velünk egy fél napon át, megmutatta a városban lévő köztéri szobrait, édes borokat ittunk.

Egy hónappal később utánunk repült Vlagyimírba, és mind a négyünk kezét megkérte a szemeszter végére. Komolyak voltak a szándékai: Németországba szeretett volna továbbmenni, ott formázni agyagot, vésni követ, elkezdeni új, szabadabb életet. Angyali nyugalommal fogadta, hogy valamennyiünktől kosarat kapott. De azért nekilátott agyagból megmintázni a fejünket, hogy nyomot hagyjon bennünk mégis. Az enyémmel kezdte, nem is jutott tovább, elfogyott az erre szánt idő. A valóságosnál szebb színben feltüntető szoborfej lágy volt, az orra már a vonaton elhajlott, de azért cipeltem magammal sok éven át, lakásról lakásra, halogatva mindig a gipszbe öntést, és egyszer elveszítve a fejemet végleg.

Néhány hónapja rákerestem Vardkes Badaljanra, meg is találtam egy német nyelvű honlapon. Láttam, Berlinben két nagy kiállítása is volt. VAGO művésznéven alkot, s áttetsző üvegszobrai, drótból szőtt nőalakjai már nem csak a jereváni parkokat díszítik. Néztem a fényképét, szomorú Viszockijtekintetét, ami nem változott az elmúlt negyedszázad alatt.

Írtam neki levelet, tudakolva életét, szakmai sikereit. A felesége válaszolt vissza, néhány sorban. Azt írta, Badaljan hosszas küzdelmek után eljutott végül Németországba, de szíve csak 2005-ig követte őt.

DOROS JUDIT

A Népszabadság munkatársa, miskolci tudósító. 2005-ben jelent meg Átkozott, édes föld című novelláskötetete, Gyöngyös patáról írt riportkönyve 2012-ben e-könyvként látott napvilágot.

VAGO alkotása