A drogfüggő Michaux 15 oldalnyi verse, epilógusa és 64 oldalnyi fekete tusrajza vélhetően hallucinogén szerek hatása alatt keletkezett. A fekete kezeslábast viselő előadók lemásolják, rekonstruálják, eltáncolják a háttérben tüköroldalszerűen kivetített, kalligrafikus jeleket és a képzettársításra hívó, Rorschach-tesztet idéző ábrákat. Az állati, artikulálatlan hangokat kiadó árnyékalakok tökéletesen közvetítik a három dimenzióba helyezett zaklatott, mániás, eksztatikus költeményt; kivált azt a lázas, tébolyult, terápiás alkotói létállapotot, amelyben, ahogyan „a nem remélt, megkönnyebbülést hozó írás” létrejöhetett. A Louis Dufort elektroakusztikus zajzenéjére készült addiktív balett, amennyire precíz, olyannyira zsigeri, fanatikus, kétségbeesett, animális, barbár, és – elmekórtani értelemben is – bomlott. Valamint a fehér táncszőnyeg alá bújt, mikrofonba ziháló, lihegő Carol Prieur szavalásakor (is) gúnymosolyra csábítóan modoros.

A nagy energiákat mozgató, pszichedelikus opus után következett az Erik Satie 1888-as „fájdalmas, szomorú, ünnepélyes” zongoradarabja, a háromtételes Gymnopédies ihlette enyelgéssorozat. A Mouvements a káoszban, a diszharmóniában kutatta, teremtette meg a rendet. A 2013-as, a Trisztán és Izolda-nyitánnyal fűszerezett, „végtelenített”, élő zenés szexgroteszk kizárólag ellenpontoz, kontráz. A szürke textíliába burkolt, zsineggel átkötözött zongorán felváltva játszanak az erotikus alsóneműt is viselő szereplők, akikről a felütéskor lassan hullik le a szürke lepel. Az öt emberpár természetes meztelensége, ártatlansága megejtő. Chouinard azonban a primer, tiszta ösztön vezérelte nemiséget akarja megmutatni. Párolgó verítékkel hajszolja az extremitást, a bizarrt, az eredetiséget. Addig torzít, gúnyol, ironizál, provokál, idéző- és zárójelez, amíg ernyedt klisékbe fullasztja a tapsrend után is folytatódó, egyre idétlenebb voyeur-művét. A romba dőlő kukkoldából azt követően menekültem ki, hogy Paige Culley meghágott egy szintetizátort. A lagymatag, félkész alkotmány clown-közjátéka kikacsint a Szergej Gyagilev-féle, forradalmi Ballets Russes 1917-es, Jean Cocteau, Satie, Léonide Massine és Picasso jegyezte Parádéjára. A nézőt a székébe visszatuszkolni igyekvő társulat föllépése azonban a monte-carlói pionírok helyett a Picasso kalandjai című kultfilmet juttatta eszembe. Merthogy a látottakat ugyanannyira összegezhetem az innovatív buzgalomban összecsukló, önszerelmes avantgardizmusnak, mint a velőtrázó sznobéria bumerángparódiájának.

A szürke textíliába burkolt, zsineggel átkötözött zongorán felváltva játszók egyike: Paige Culley