„De szép is ez így! – kéjelgett magában. – Most megtapasztalhatom, hogy csak egy névtelen, személytelen vagina vagyok...” Emmanuelle Arsan: Emmanuelle 2. – Az antiszűz

Most adták ki nálunk, több mint fél évszázaddal az eredeti megjelenése után az Emmanuelle 2-t, amelyben kiteljesedik az „erotizmus filozófiája”. Azt írták a könyv fülére, hogy ez a szörnyen bátor, sok millió fajtársunkat fellelkesítő és felháborító mű a maga irgalmatlan tabutörő erejével alkalmas rá, hogy „utat nyisson a gondolatok szabad áramlásának”. Imádom a gondolatok szabad áramlását. Engedjük hát a jeles művet utat nyitni.

Ne higgye a kedves olvasó, hogy ha látta az Emmanuelle-filmekben Sylvia Kristelt, akkor már mindent látott. Nem, akkor csak Sylvia Kristelből látott mindent, de hol van ama gusztusos, moderált, erotikus giccsnek az Emmanuelle-je ahhoz a szellemileg és testileg egyaránt rendkívül mélyen megművelt hölgyhöz képest, aki megrendítő erejű s méretű falloszok erdején át jut el a mű csúcspontján abba a csúcsállapotba, amikor a fallosz befogadására alkalmas mindhárom testnyílásában egy-egy kapitális példány ontja a szaporító anyagot, melyből azután hősnőnk a szájában lévő adagot szende barátnéjába ontja tovább.

Az „erotizmus filozófiájának” lényege a totális tabutilalom. Nincs kivétel, nincs engedmény: minden korlát áthágása kötelező, minden gátlás kíméletlenül kiirtandó, minden tiltás tiltandó. Nincs más dolgod és kötelességed a világban, mint a benned lévő gyönyörpotenciál maximális kihasználása folyamatos üzemmódban, értve ezalatt a magadén kívül mindenki más gyönyörét, aki ahhoz bármikor és bármilyen formában a te testedet kívánja igénybe venni. Nemre, korra és rokonsági fokra való tekintet nélkül. Mindenki köteles mindenkinek mindenével rendelkezésére állni.

Ezt a tökéletes szexszolgaságot az teszi tökéletes szexkirálysággá, hogy ha jól csinálod, neked is jó, ha nem, nem vagy még elég progresszív. Ami meg visszatartana, csakis értelmetlen gátlás lehet, a sötét múlt öröksége, melyet lerombolni, mely ellen harcolni a legfőbb ön- és közérdek.

Ez a kemény alaptétel híg és zavaros intellektuális hablatyban van megúsztatva, hogy az intellektuális igényesség téves önképével élő sznoboknak se légyen zsenánt beleolvadni a mű olvasótáborába. Ha megszabadulunk a bűntudat bűnétől, és képesek leszünk az egymással való korlátlan egyesüléssel kitölteni az életünket, az „a tudatlanság és a gyermekkor végét jelenti majd. Ekkor majd elkezdődhet az emberiség időszaka.” Pont úgy ér véget az emberiség gyerekkora itt az erotizmusban, mint Marxnál a kommunizmusban. A szexualitás szabadsága a szexelés fölismert szükségszerűsége. Az erőszak a szentség, az ártatlanság bűnétől való megváltás forrása. Emmanuelle egy orgia főfogásaként vetődik az éhes férfihad terítékére: „arcára még mindig ránehezedett a férfi medencéje, azonban közben már érezte, hogy újra széttárták a lábszárait.

Megpróbált ellenállni, de hiába. Valaki, akit nem is látott, utat tört magának nemi szerve mélyéig, és kíméletlenül birtokba vette. Torka és ágyéka egyaránt foglalt volt. Hirtelen pánikszerű érzés tört rá: elveszettnek érezte magát. Az járt a fejében, hogy már semmi sem mentheti meg, és tényleg meg fog halni... A következő percben elszégyellte magát a szűzies aggodalmaskodástól, és legszívesebben felkiáltott volna az új keletű, diadalittas érzéstől. – Na, tessék! – ujjongott magában – egyszerre két férfi martalékává váltam. Milyen emlékezetes élmény!”

Emmanuelle így okoskodik: „engem meg sem lehet erőszakolni, hiszen mindenkinek odaadom magam, aki csak vágyik rám. Megerőszakolhatatlanná váltam.” Aztán pár oldallal később mégis csak visszalép egy kicsit fejletlenebb tudatállapotba: „Megerőszakoltak.” Erről számol be mentorának, Mariónak, ki fölvilágosítja őt a tévedéséről: „Sosem zsigerelik ki senkinek a testét a másik hallgatólagos beleegyezése nélkül.” A mentor megmutatja Emmanuelle-nek a szabadság útját: „A tény, hogy kiválasztja a férfiak közül, hogy melyiknek adja oda magát, és melyiknek nem, korlátozza önt a szabadságában. Talán azt hiszi, szabadon választhat, de így valójában a szabadság szükségességének rabjává válik. Ha teljesen oda tudja adni magát úgy, hogy a következő órában az lesz a szeretője, akit a véletlen ön mellé sodor, akkor lesz csak teljesen szabad.” Így tehát a prostitúció lesz a szabadság legmagasabb foka, amire a jó férj eljuttatja párját: „A szememben őrült az a férfi, aki nem kényszeríti feleségét arra, hogy legalább egy rövid időre kipróbálja az örömlányok életét. – Látja? Megint csak a kényszerítésnél tartunk! Az imént még a szabadságomat ecsetelgette! – Hány olyan felszabadítás van, amit csak kényszer útján érünk el?”

A szabadsághoz a kényszeren, a megerőszakoláson, a választás szabadságáról való lemondáson keresztül vezet az út. Az egyházuralom utáni kor tele van ateista haladásfilozófiákkal, melyek e világi kényszereken át mutatják az utat az e világi szabadság felé. Emmanuelle haladásfilozófiájának a kommunistákéhoz, a fasisztákéhoz és a hozzájuk hasonlókéhoz képest egyetlen megkülönböztető sajátossága van. Egyáltalában nem tud semmiféle társadalmi problémavilágról és azzal kapcsolatos teendőkről, korlátozottságokról. Az erotikus szórakoztatóipar egyébként is jellemzően az anyagi gondtalanság kellemes állapotát tükröző környezetbe helyezi a szexuális tartalmat.

Az Emmanuelle-ben viszont a földi gondok takarása már filozófiává fajul. „Elveszett idő mindaz, amit nem az élvezet művészetének szentelünk.” Ez Emmanuelle-ék jelmondata. Ebből az következik, hogy nincs a földön semmi egyéb feladatunk már, mely időnket igényelhetné. Emmanuelle-ék korlátlan luxusban élnek. Az orgiához társuló lakoma végtelen egzotikus menüsorától Emmanuelle barátnőjének lenyűgöző műfalloszgyűjteményéig minden az anyagi lehetőségek végtelenségét sugallja. Mintha az lenne az élet természetes formája, hogy nem létezik benne munka, nem léteznek benne az önfenntartással, a minket körülvevő tárgyi világ előállításával kapcsolatos feladatok, minden szükségletünk korláttalan kielégítése közreműködésünk, erőnk és időnk igénybevétele nélkül, eleve biztosított.

Ez nem más, mint a paradicsom tételezése. Az emberi mivolt arra az elitre szűkül, amelynek ez a földi paradicsom a rendelkezésére áll. Az az egzotikus thaiföldi paradicsom, melyben Emmanuelle az ötvenes-hatvanas évek fordulóján a korlátozatlan szexualitásban keresi a szabadságot, Sarit Thanarat tábornok egypárti diktatúrája volt. Thaiföld modern történelmének legkeményebb rezsimje, mely nem ismert emberi jogokat, s ahol rendkívül szigorú cenzúra béklyózta a nyilvánosságot. Azt olvassuk Az antiszűz borítóján, hogy Emmanuelle neve „százmilliók szemében... a szabad szerelem művészi megtestesítője.” Ezek a szemek ugyan az én szememben kissé hályogosak, de attól még nem lesznek kevesebben. Amit sokan vesznek komolyan, azt komolyan kell venni akkor is, ha nem az. Arthur Schopenhauer viszont az.

A perverz könyvek arra valók, hogy perverz gondolatokat ébresszenek bennünk. Bennem például az a perverz gondolat ébredt, hogy összehozzam Emmanuelle-t Schopenhauerrel. Mert van a fölfogásukban egy közös pont: nincs fontosabb a szexnél az ember életében. Miután a kereszténység szellemi dominanciája bő másfél ezer év után megtört, a földi örömök lassan és részben visszanyerték ókori jelentőségüket. Legelébb persze a legkevésbé keresztény filozófusoknál. Schopenhauer ezek közé tartozott. Ő volt az első jelentős német gondolkodó, aki ateistaként coming outolt 1818-ban, amikor Marx még csecsemő volt, Feuerbach pedig kiskamasz. Ám hiába coming outolt, nem figyelt rá a kutya sem. Az ő nagy műve, A világ mint akarat és képzet három és fél évtizedes késéssel robbant be a szellemi életbe, amikor ott már nyüzsögtek a marxista, feuerbachista ateisták, s a szabad szerelemnek, a szexuális felszabadításnak az anarchista irányzatokból és az Ifjú Németország mozgalmából jött hívei.

Lényegében Schopenhauer hozta vissza a filozófiába a nemi szerelem témakörét, amit utoljára az ókori filozófusok tárgyaltak komolyan. Schopenhauer alaptétele, hogy a személyiség legteljesebben a szexualitásban nyilatkozik meg. Egyik följegyzésében így fogalmaz: „Ha megkérdezik tőlem, végső soron hol juthatunk el a világ belső lényegének, magában-valójának a legintimebb megismeréséhez, amelyet az élet akaratnak neveztem? (...) vagy hol éri el saját énjének legtisztább megnyilatkozását? – akkor a közösülés aktusában rejlő gyönyörre kell hivatkoznom. Ez az! Ez minden dolgok igaz lényege és magva, minden létezés célja és értelme.” Schopenhauer teljesen érthetetlennek találta, hogy miközben az ember létét meghatározó két pont, a fogantatás és a halál egyikéről, a halálról a filozófusok nem győznek értekezni, a fogantatás aktusa egyáltalában nem izgatja őket. Mármint filozófusként.

Az újkori német filozófiában az a sajnálatos, hogy az optimistákkal és haladáshívőkkel szemben a pesszimisták és haladástagadók tudtak igazán jól írni, és ők hagyták ránk a legszebb szövegeket. Nietzsche és Schopenhauer. Schopenhauer olyan gyönyörűen írta meg, mennyire nyomorúságos és kilátástalan az életünk, hogy megszakad belé a szívünk. Az ő világmagyarázatában világunk külső burka a képzet, belső lényege az akarat. A tapasztalati világ számunkra az a képzet, amit alkotunk róla. A belső lényegünk pedig az az élni akarás, amellyel a létünkért, az életbenmaradásért, a halál ellen küzdünk. Együtt és külön-külön. Az egyén, az emberi faj, az élővilág. Ez a közös akarat a közös lényegünk. Csak a jelenség szintjén létezünk különálló egyénekként. Közös lényegünk folytán együtt érzünk egymással, felismerjük egymás bajában, örömében, érzelmeiben a sajátunkat.

A közösülésben is lényegi közösségünk fejeződik ki. Ez a lényegünket tevő örökös harc az örökös életért, a halál, a kipusztulás, a szükség, a szenvedés ellen kudarcra van ítélve. A létakaratból mindenképp szenvedés következik, amitől csak akkor szabadulhatunk meg, ha a buddhistákra hallgatunk, és megszüntetjük magunkban a létakaratot. A bajok helyén mindig új bajok, a szenvedések helyén mindig új szenvedések támadnak, s ha mégsem, akkor a helyüket az üresség és az unalom tölti ki. „A szenvedés száműzésére irányuló szüntelen igyekezet nem ér el többet, csak azt, hogy a szenvedés legföljebb alakot változtat. Ez eredetileg hiány, baj, az élet fenntartása miatt érzett ezer gond. Ha sikerült, ami tartósan nem nagyon sikerülhet, a fájdalmat e valamelyik alakjában háttérbe szorítani, nyomban támad ezer új alakja. (...) minden emberi élet fájdalom és unalom között hányódik ide-oda.”

A kielégülés, a boldogság „lényegien mindig csak negatív”, mert az előfeltétele valamilyen hiány, hiszen valaminek hiányából fakadó kívánság az, ami a kielégüléskor kielégül. „Ezért a kielégülés vagy a boldogságérzet sosem lehet több, mint megszabadulás valami fájdalomtól, ínségtől. (...) Közvetlenül mindig csak a hiány van adva számunkra, tehát a fájdalom.” A nemi kielégüléssel azonban más a helyzet, mert az túlmutat az egyéni életen. Általa nem csupán a hiány szűnik meg, hanem keletkezik is valami. Az egyén élete kitágul, a nemző előtt megjelenik a nemzett, aki a létakaratot a halálán túlviszi, „ez az aktus az, amelyik által az élők nemei-nemzetségei mind egyetlen egésszé kötődnek, ilyenként megörökítődnek”. Ebben az aktusban éli át az egyén legközvetlenebbül a létakarat közösségét. Ezért lesz ez „minden dolgok igaz lényege”.

Schopenhauer főművének különböző kiadásaihoz kiegészítő tanulmányokat írt. A nemi szerelem metafizikája című értekezéséből megtudjuk, hogy a nemi szerelem végcélja azért fontosabb, mint az élet bármely egyéb célja, mert ez dönti el a következő nemzedék összetételét. Az egyén csak azt hiszi, hogy a vágyakozásait szubjektív, egyéni szempontok vezénylik, igazából valamennyien a természet cselét követjük, mert a természet akként alakítja ösztöneinket, hogy úgy vágyakozzunk, ahogy az fajunk jövője szempontjából a legjobb. Fajunk érzéke vezérli érzékeinket. Például a „kidomborodó női kebel rendkívül tetszik a férfinak, mert a nőnem szaporító funkciójával összefüggésben áll; és az újszülöttnek gazdag táplálékot ígér. Ellenben túlságos kövér asszonyok visszatetszésünket keltik föl; oka, hogy ez a méh atrofiájára, tehát magtalanságra utal; ezt a fej nem tudja, de az ösztön igenis.” A kis férfi nagy nőt preferál, a kiegyenlítődés végett.

Egy függelékben még a pederasztia is meg van magyarázva. Ha valami olyan elterjedt, mint például az idős férfiak és a fiatal fiúk szexuális kapcsolata ott (leginkább a régi görögöknél), ahol ezt nem üldözik, akkor ennek természeti oka kell legyen. És van: az idős férfiak túl idősek, a fiatal fiúk túl fiatalok ahhoz, hogy egészséges, életképes utódot nemzzenek, ezért a természet egymással foglalja le őket, hogy a gerjedelmüket az utódnemzéstől elterelje.

Schopenhauer a maga „nyers realizmusát” szembeállítja a korában uralkodó romantikus szerelemfelfogással: „Mialatt tehát a szerelmesek patetikusan emlegetik lelkük összhangját, a legtöbb esetben az itt kimutatott, a nemzendő lény és tökéletességét érintő összeillőség a dolog magva; és ez sokkal fontosabb is, mint lelkük harmóniája – mely gyakran a házasság után nemsokára éles diszharmóniává lesz.”

Mire életünk szexcentrikus értelmezése eljutott Schopenhauertől Emmanuelle-ig, az ellentétébe fordult át. Schopenhauernél a szexualitás tökéletesen funkcionális, teljességgel meghatározzák a fajfenntartás szempontjai, a róla alkotott koncepció pedig logikusan beépül egy teljes körű világértelmezésbe. Emmanuelle-nél a szexualitás maga az öncél, teljességgel elszakad biológiai funkciójától, egymagában tölti ki az életet, és ez a szexualitással kitöltött élet tökéletesen kiszakad a világ egészéből, a rajta kívül álló világ abszolút érdektelen, nem kell róla tudni és gondolni semmit. Egyszer majd biztosan eljön a filozófus, aki képes lesz a maga komplexitásában megragadni az emberi szexualitás különböző oldalait, funkcióit és vonatkozásait, s értelmezni azon emberi kapcsolatok összetettségét, melyet a szexualitás áthat, de nem önmagában és nem más tényezőktől függetlenül hat át.

Kérem a nálam tájékozottabb olvasót, értesítsen, ha eljött már ez a filozófus, csak én nem vettem még észre. Az Emmanuelle Arsan írói név mögött minden valószínűség szerint a Marayat Bibidh nevű, Thaiföldön született, ma már nyolcvan fölötti hölgy rejtőzik, aki tizenhat évesen ment feleségül egy Bangkokban tevékenykedő francia diplomatához. Ám az is lehet, hogy valójában ez a diplomata az igazi szerző. Az üzleti szempontok azt diktálták, hogy az Emmanuelle-regényeket kvázi önéletrajzként állítsák be. Nem tudjuk, mennyire az, de megkockáztathatjuk, hogy a valóságos élet azért nem nagyon alkalmas rá, hogy ennyire fergeteges és folyamatos szexuális életet éljenek benne.

A magányos és magának való Schopenhauer szexuális életéről azt mondhatjuk, megtette, amit fajunk létakaratának kioltásáért megtehetett. Az ő nemi életét egyáltalán nem a fajfenntartás szempontjai határozták meg. Nem alapított családot. Nem volt gyermeke. Sok-sok rövid, futó, szenvedélymentes kapcsolatot bonyolított le, melyek csak a szexről szóltak. Utóhatásként pedig a szifiliszről, melynek bőséges filozófiai és művészeti vonatkozásait majd a következő Szótartónkban fogjuk kitárgyalni.

Váradi Róbert kiegészítése a cikkhez: Csak pontosan, szépen…

Örömmel olvastam Révész Sándor Schopenhauer fent, Emmanuelle lent címmel megjelent írását a 2013. december 8-án megjelent Hétvége mellékletben. Érdekes ötlet egy gyékényre állítani Emmanuelle-t és Schopenhauert, még ha nem is feltétlen tartom „perverz gondolatnak”. Akad azonban két tárgyi tévedés a cikkben, amiket itt és most pontosítanék.

Az egyik, hogy Révész állítása szerint Schopenhauernek nem volt gyermeke. Nos, ez tényszerűen nem igaz. Mint az Rüdiger Safranskinak Schopenhauerről szóló fantasztikus monográfiájából (Schopenhauer és a filozófia tomboló évei, Európa Könyvkiadó) kiderül, a német filozófus 1819-ben Itáliában járt, ahol „kapcsolata egy drezdai komornával nem maradt következmények nélkül – a nő teherbe esett, és mialatt Schopenhauer Itáliában időzik, leánygyermeket hoz világra” (410. oldal). Arthur Schopenhauer húgával, Adelével folytatott levelezéséből kiderül, hogy a filozófus elismerte apaságát. (A lánygyermek 1819 nyárutóján egyébiránt meghalt.)

Súlyosabb azonban Révész Sándornak az a kijelentése, miszerint Schopenhauer „Sok-sok rövid, futó, szenvedélymentes kapcsolatot bonyolított le, melyek csak a szexről szóltak”. Ez a mondat így, ebben a lakonikus megfogalmazásban szerintem nemcsak kissé ízléstelenül hat, de ráadásul nem is igaz. Tény, hogy a filozófus magánélete egész életében szerencsétlenül alakult, ám arról szó sincs, hogy számos okból kudarcokkal teli kapcsolatai mindössze a testiségre redukálódtak volna. Schopenhauer küzdött a saját démonaival, filozófiájának nyomasztó etikai konzekvenciáival, de mindeközben nagyon is ismerte a szerelmet: kifejezetten érzelmes szálak fűzték egy bizonyos Caroline Richter kóristanőhőz, színésznőhöz és táncosnőhöz, aki minden bizonnyal a gondolkodó élete szerelme volt, és a házasság gondolata is rendre felmerült közöttük. E szerelmi viszony több mint tíz évig tartott, amelyről kettejük gyengéd hangvételű levelezése is tanúskodik. Schopenhauer életében mindemellett nem ez volt az egyetlen olyan kapcsolat, amelyet erős túlzás volna a testiségre redukálni. Negyvenhárom éves is elmúlt már az akarat filozófusa, amikor egy tizenhét éves lánynak, Flora Weißnek tett házassági ajánlatot. (Más kérdés, hogy a lány undorodva kikosarazta őt.)

Révész Sándor maga írja, hogy Arthur Schopenhauer és filozófiája komolyan veendő.
Mélyen egyetértve ezzel annyit javasolnék csak tisztelettel, hogy az életrajzi tényeket is vegyük akkor komolyan.

Révész Sándor válasza Váradi Róbert filozófusnak: 

Elnézést kérek a pontatlanságomért, köszönöm a helyesbítést. Révész Sándor

FOTÓ: AFP