Piacsek bácsiszerencséje
A fedősztorim szerint friss lottómilliárdos vagyok, és a pénzem egy részét szeretném műtárgyakba fektetni. Vagyis mindent megvehetek, ami tetszik. Aztán kiderül, hogy újságíróként is boldogulnék. Ugyanis már ötvenezerért is hozzá lehet jutni egy-egy alkotáshoz, és messze nincs olyan gyilkos verseny. A legtöbb darab kikiáltási áron megy el, már ha elmegy. Mert a tárgyak harmadát, szűk felét úgy viszik vissza, ahogy hozták. Tárcsázás nélkül.
Vagyis egy nem túl régi vagy kortárs festményt elcsíphetnék, más kérdés, hogy épp ebben a mezőnyben találom a számomra legkevésbé érdekes műveket. Viszont, ha ki akarnám elégíteni a bennem élő rusztikust, akkor darabszámra vehetnék Tanyaházat, Parasztfi út, pásztorokat vagy akár Csige Sándor talyigás kucsmás portréját potom 140 ezerért Boromisza Tibor ecsetje alól. Ha viszont címre mennék, akkor csak és kizárólag a Piacsek bácsi reggelizőasztalnál jöhetne szóba, ám az csak a lottósnak lenne elérhető, hiszen másfél millióról indul, s végül 1 millió 800 ezerért talál magának új tulajdonost.
Rippl-Rónai József azért még kelendő portéka. Ha pedig csak a festő nevéből indulnék ki, akkor az 1900-ban született Góth Sárika műveiért adnék oda mindent. (A kissé álnaiv Tavaszi csokor című alkotása el is megy mindösszesen 360 ezerért.) A Párisi Galéria Művészeti Szalon és Aukciósház téli árverésén vagyunk a Párizsi Nagyáruház Lotztermében. Ezt az árverést érezhetjük egyfajta bemelegítésnek a piac legnagyobb galériáinak karácsonyi aukciói előtt.
Itt főként XIX. és XX. századi festményekért és antik Zsolnay-porcelánokért küzdhetnénk meg. A licitálók nagy többségéről úgy tűnik, hogy nem magának, hanem megbízójának licitál, a megjelenés így aztán nem nercbundától és szmokingtól indul, inkább egy jobb színházi előadást tükröz. A festményeket kisebbfajta pódiumon mutatják meg a publikumnak fehér kesztyűs segítők szolid reflektorfényben. Néha (nagyon ritkán) a kihozott kép nem passzol a kivetítetthez, ez olyankor okoz némi derültséget. Kell is, mert egyébként gyár jellege van az egésznek, futószalaggal, nyolc órával.
Elszállni vágyó íróknak biztos jót tenne egy efféle árverés, hiszen ha túlbecsült költeményeket vagy novellákat ilyen rezzenéstelen arccal vinnének vissza licit hiányában, akkor legközelebb megremegne kezük alatt a klaviatúra. A licitmester Alföldi Róbert, aki meglehetős higgadtsággal és monotonitással vezeti le a műsort. Megértjük, mégsem ez az álomszerep, s könnyű elveszni a mintegy kétszáz műtárgy között. Igazából mégis akkor élénkül meg minden, amikor apró magyarázatot is fűz egy-egy alkotáshoz. Gróf Bánffy Miklós kapcsán például elmondja, hogy egyébként íróról van szó (regényeit, emlékiratait most adja ki újra a Helikon), aki lám-lám az ecsetet sem vetette el.
Székelyek című műve talán az alaposabb bemutatás miatt, de azonnal elmegy, igaz, csak a kikiáltási áron (240 ezer). Elmyr de Hory kapcsán, aki Hory Elemérként látta meg a napvilágot, pedig azt is megtudjuk, hogy Európa legnagyobb képhamisítójának tartották. (Egyébként Orson Welles filmet is forgatott róla, amelyben Hory saját magát alakította.) Ez most egy valódi képe, teszi hozzá Alföldi, és a Párizs című festmény el is megy 420 ezer forintért. Ha romantikusabb lennék egy fokkal, akkor Feszty Árpád Hajómalom holdvilágnál című, komor fényekben úszó művére hajtanék rá majdhogynem félmillióért, ha pedig lokálpatrióta, akkor Borbereki-Kovács Zoltán Ráckeve panorámája a hídról-jával térnék haza egymillió-hatszázezerért.
Egyébként a millió fölötti darabok egész jó arányban kelnek el, a sok számjegy ezek szerint nem csak rám van mágikus hatással. Az estének vannak vesztesei és nyertesei persze. Utóbbiakhoz mindenképpen a nemesi családból származó Mednyánszky László tartozik, akinek egy kivételével minden képe elkelt, még a grafikái is. Legjobban a Téli Tátra című festménye, amely cseppet sem megtévesztően a téli Tátrát ábrázolja, egymillió-kétszázezer forintért. Nem kapkodnak viszont a nagybányai művésztelep egyik alapítója, Iványi Grünwald Béla művei után, mint ahogy a naturalista Glatz Oszkár hívei is otthon maradhattak ezen a decemberi estén, mert a piktor egyetlen képe sem talál gazdára.
Mint ahogy az est fénypontja sem lesz igazi fénypont. Hiszen amikor kihozzák az aukció egyik kiemelkedő kvalitású és legígéretesebb tételét, Csók István Sokác asszonyok című háromalakos kompozícióját, mintha elaludna a terem. Csak az ásványvizekben pezsdül meg a buborék. Pedig izgalmas előélete volt a műnek: hollétéről sokáig nem lehetett tudni, az 1914-es életmű-kiállításon szerepelt utoljára a Műcsarnokban, majd egy évszázadra eltűnt a nagyközönség szeme elől. A nyolc és fél millióért hirdetett festmény így marad a galériában. Mint ahogy Kontuly Béla méretes, tűzfalra való Vita di Maria című festménye is, amely nyolcmillióért keresett volna új tulajdonost, hiába.
A Lotz-teremben LotzKárolynak sem volt szerencséje, pedig Sándor Ákosné úrhölgy portréja még nekem is megért volna kicsivel több mint egymilliót. A képzeletbeli pálmát viszont Rippl-Rónai József Zorkája (3,2 millió), illetve Márffy Ödön Aktja (3,4 millió forint) vitte el mindenfajta küzdelem nélkül. A legnagyobb csata viszont az 1873-ban született Nyilasy Sándor festményéért dúlt. Ez volt az egyetlen műtárgy, amely képes volt megduplázni a kikiáltási árát, a teremből és telefonból felváltva érkezett licit, s végül 140 ezernél sújtott le a kalapács. A messziről Majálisra ütő Lányok napfényben valóban üdítő alkotás a decemberi ködökben, mint ahogy Frank Frigyes Virágcsendélete is, amely szintén néhány pengeváltás után kötött ki 420 ezernél.
