Megjövök.

Haza, az Újlipótvárosba, a Pannóniába.

Örülök az utcám nevének. Pedig egy gőzmalomról kapta. De a gőzmalom Pannóniáról neveztetett el. Az én hazám Pannónia. És nem Hunnia.

Én Pannóniában vagyok otthon.

Ott is éltem, mindig ott.

Most kétszeresen is ott vagyok tehát.

Hacsak el nem megyek. Egy kicsit.

Néha elmegyek, havonta, kéthavonta ide meg oda, vasárnaponként meg Budára. Mindenütt jó. Budán vár egy kis kertecske is. Benne sütő-főző készség, Debrecenből való, nem kezdem mesélni, mert annak a története is egy kis regény. De ha el is megyek, Kolozsvárra vagy Budára, mindig visszatérek, ide, haza, a Pannóniába.

Legtöbbször hazaszállítanak. Vagy majdnem haza. Szinte már oda. Esetleg vonattal jövök. Volt úgy, hogy HÉV-vel.

Nem baj az. Akkor fölszállok villamosra, trolira, és már itthon is vagyok. Majdnem. Szinte.

Ha elébb föl is megyek, de nincsen késő, akkor biztosan lemegyek kicsit.

Néha nem, de legtöbbször igen. Ha várnak, nem. Ha azzal voltam el, és az hoz, aki várna, akkor igen. Akkor volt már eleget velem. Vagy vele, vagy nélküle, de akkor lemegyek. Egy kicsit.

Mert muszáj megnéznem, mi van. Mi történt, amíg elvoltam.

Tudom, persze, hogy semmi. De jobb meggyőződni arról. Az a biztos.

Legjobban délután szeretek érkezni. Amikor még minden nyitva van. Mindenki itt van. Az a jó. Akkor megteszem az én körömet.

Ez két óra, három. Néha tíz. De az ritkaság. Pláne utazás után. Ilyenkor inkább csak beleszagolok a légbe. Az otthon legébe.

Sok otthonom volt. Kicsit túlontúl is sok.

Bakáts tér, Wekerle, Ajtósi Dürer sor, Balassi Bálint utca, Nagykovácsi, Wallenberg utca, Kertész utca, Nagyszékely, Verőce, Pannónia utca.

Mindet belaktam, mindenütt hon voltam, mindenütt várt valaki. Mindenhol jó szomszédaim voltak, barátaim, embereim, mindenütt.

Eleinte ez az otthonosság természet adta volt, később inkább a helyemre, otthonra írtam magamat.

Beleírtam magam a tájba.

Amelyik vidéket nem írtam meg, az csak azért volt, mert mikor ott éltem, akkor még nem írtam. Ma már írva élek. Írek. Írva sírok, írva vigadok.

És ez sem igaz.

Jó emberek vettek körül mindenütt. Jó volt lennem mindenütt. Jó volt lennem. És jó ma is.

Fájnak az elvesztett otthonok, helyek, emberek. Nem lehet fájdalom nélkül megúszni. Hogy fáj, az azt jelzi csak, hogy fontosak voltak. Hogy voltak.

Amíg élek, vannak tehát.

Mindenütt vártak, szeretettel. És mindenhonnan elköszöntem egyszer. Vagy mert elmentek mellőlem. Vagy mert én mentem el.

Mindenütt volt mellettem gyerek. Van ma is. Szerethető és szerető. És mégiscsak: nincsen gyermekem.

Mindenütt otthon voltam, de mindenütt vendég is kicsit. De hát tudjuk a Versből: mindannyian egy nagy ismeretlen Úrnak vagyunk vendégei…

FOTÓ: TEKNŐS MIKLÓS