Milyen szemszögből szemléljük a látható világot, amikor verset olvasunk? Úgy, mintha alulról tekintenénk a víztükörre, a búvárszemüvegen át fürkészve a planktonok és a sejtcsomók játékát?

Vagy csak úszva, lebegve ringatózunk a költészet taván, néhány karcsapással elérve a szigetet, ahol megértjük: mi végre jöttünk a világra? Jó is volna! A szárazföld persze egy színpad s az őt körülvevő felhők, virágok, házak: a publikum. Ebben a szövegkörnyezetben persze az Élet Szelleme forrón szeret, magához von és újjászül. Ahogy Rudyard Kipling megpillantja a moulmeni pagodánál a burmai lányt, és leírja mit érzett, amikor megkondult a harang és a szélbe belesúgta egy hideg hang: útra hív a Mandalay! S abban a szempillantásban a víz fölé egy hal szökkent. Báger Gusztávnál ez így tetőzik: „Hideg vonzza a jelet, mit az Ég küld.” Akárcsak Rilke a Spanyol trilógiában: Nincs tovább-ját kilélegezve elfogadja a sorsát. (Persze Tandori Dezső fordításában.)

De ha nem is ennyire tragikus, mégis éles és kíméletlen igazságok ütik az olvasót szíven, akkor eszébe juthat a nyájas befogadónak Georg Trakl, mint lírai vérrokon. Aki a Téli alkonyban fémfeketének látja a naplementét, vérfoltos vitorlákkal, szennypatakkal. Ráadásul Trakl is írt Az élet lelke címmel opust. Csak abban lombárkádsor van, pillák, nővérszáj. Sylvia Plath is szakértője a szellem-lélek-test háromszögnek, hiszen az emlékekbe vésve idézi fel azt az attitűdöt, amikor az intenciók erősebbek a tényeknél. A Megérzésekben beszél a fehér falról és az önalkotó égről, a végképp érinthetetlen magasságról. És a falon szétomlik ott is a nap, fénye elvérzik. Peter Handke pedig Az új tapasztalatok című remekművében beszél az emberről, aki egy celofánzsák alatt akar épp levegőt kapni, s onnan látja olyannak a létet, amilyennek csak álmunkban lehetséges.

Majd kiszabadul a szellem a palackból, a költő kikászálódik a celofán alól és megbotlik egy hókupacban. Kénytelen visszatérni a prózai valóságba. December van és köd. Az árak nem mentek le. Csak neki kell fölmennie most egy lépcsőn, ami egy könyvtárba vezet, ahol újfent bezárkózhat. Az esszé széteshet, viszont az ember nem, mondta egy konferencián valaki, de ő maga sem volt teljesen egyben. Mert amikor befejezte a kiselőadását, szó szerint elrohant a mellékhelyiségbe. Sürgős dolga akadt. A létezés ambivalens mellékzöngéi nem nélkülözhetik az iróniát, mint ahogy a versek sem. Ezzel együtt: akármilyen gyors a technikai előrelépés, a vers megmaradt olyannak, amilyen volt. Ez figyelmeztet bennünket mélyebb és nagyobb léptékű következtetésekre is. De most nem vonjuk le őket.