Sokkoló ez annak tudatában, hogy néhány évtizeddel ezelőtt még olyan megkérdőjelezhetetlen filmesek uralták és határozták meg, sőt röpítették a halhatatlanság szintjére az olasz mozgókép művészetet, mint Federico Fellini, Michelangelo Antonioni, Vittorio Da Sica, Pier Paolo Pasolini, Sergio Leone vagy akár Bernardo Bertolucci. (Utóbbi nagy visszatérése, a nemrég a hazai mozikban is vetített Én és te kínos vergődése volt egy valamikori nagy művésznek.) Az utánuk jövő generációk mintha mindent elfelejtettek volna erről a művészi ágról, a kivétel persze most (is) gyengíti a szabályt: Paolo Sorrentino, a kortárs olasz film legjelentősebb figurája ugyanis egyértelműen felnőtt a dicső múlthoz, és bizton állíthatjuk, hogy A nagy szépség cannes-i világpremiere után szárnyra kapott szlogen, mely szerint elkészült 2013 Rómája (Fellini remekművére utalva persze), nem csupán üres szavak.

Mindazonáltal érdemes gyorsan túllépni rajtuk, mivel szoros szellemi kapcsolat nincs Fellini és Sorrentino Rómája között. Míg előbbi a múlt értékeinek eltűnéséről, illetve átalakulásáról készített látleletet, utóbbinál az értékválság fogalma már nem is értelmezhető: a patinás felszín, a lenyűgöző vizualitás, a mesterien és intellektuálisan agyoncsavart körmondatok mögött nincs már az égadta világon semmi. Sorrentino szerint minden kiüresedett, az életnek semmi értelme, a művészet felesleges, az eszmék és ideológiák már csupán szavak, semmi több. A szex sem izgató már, a felszín mögött csak egy mindent elnyelő fekete lyukat lelhetünk. Nem túl szívderítő kinyilatkoztatás.

A film „leírható” történetének középpontjában a Toni Servillo által alakított, hatvanöt éves Jep Gambardella nevű író áll, aki isteni tehetség, ám negyven évvel korábban megírt egy regényt, és azóta sem volt képes belevágni a következőbe. Élete maga a szemfényvesztés, a XXI. századi felső tízezer teátrális életének marionettfigurája, aki megpróbál túllépni saját korlátjain. Élvezettel provokál értelmiségi vitákat, leginkább olyanokkal, akik szellemi szinten esélytelenek vele szemben, szinte megszállott kéjjel törekszik arra, hogy az embereket rádöbbentse saját gyökértelenségükre. Jep buliról bulira megy, fényűző összejöveteleken, bizarr performance-okon vesz részt, de rajta kívül ebben a világban nincsenek már személyiségek, a felszín alatt valóban csak a nagy semmi terpeszkedik. Végül a művész –aki nyilvánvalóan Sorrentino alteregója – is eljut a totális motiválatlanság állapotába, ezzel előidézve a katarzist, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Sorrentino lenyűgöző vizualitással támogatja meg a teljes hiábavalóságot sebészi pontossággal megvillantó dramaturgiát (íróként is ő jegyzi A nagy szépséget). Lendületes kameramozgások, nyakatekert kompozíciók jellemzik a filmjét. A dicső múlt épületei és műemlékei között az emberi test viszont már csak fizikai megtestesülésként, biomasszaként van jelen. Izgalmas, már-már végletekig feszített manírossággal szolgálja a látvány a rendezői koncepciót: minél többet látunk, annál fojtogatóbbá válik a gyönyör mögötti üresség.

A nagy szépség
Forgalmazza a Cinenuovo

Élete a szemfényvesztés (Toni Servillo)