Nem véletlen, hogy az egyik nagy magyar vers, amelyet a költő átír, Kosztolányi Boldog, szomorú dala, hiszen ez éppen arról szól, mennyire elégtelen az a vélt boldogság, amelyhez eljutott a lírai alany. A Föld végig az élet különös pólusait szikráztatja össze és vizsgálja a költészet eszközeivel.

„Montblanc csúcsán a hó s a jég: mese. / Az működik: valaki éhes-e?” (Éter). Talán szándékosan „elsutásítva”, mindenesetre pontos fogalmazásban valóban ez a legfőbb ellentmondás. A szenvedély nem tud felülkerekedni a gyomor prózai követelőzésein. De akkor legalább végleg lemondhatnánk a szenvedélyről! Ez is képtelenség. „Nem szeretni. Azt hogyan lehet?” (Kirakat). Nem tudjuk, nem is tudhatjuk, bár ha indulatba jövünk, könnyedén odavetjük annak, akit tulajdonképpen szeretünk.

Ez a „könnyedén” a kötet egyik meg fejtendő aspektusa. László Noémi indulásától, az 1995-ös Nonótól ura volt a formának, tudott bánni rímmel és ritmussal, ha rontott, többnyire látszott, tudatos törés az. Paradoxmódon itt nem az Őszi szonettkoszorú a legvirtuózabb („mert elengedtem, amit lehetett, / könnyedén, ahogyan kéz ér a kézhez”; ez bizony csikorog), hanem azok a versek, amelyek esetében a forma nem annyira veretesen és teljesítményéhesen megszabott.

Mint például a Föld című: „Van lelkem, töredék, sok drága tárgyam, / hitem kezdetben, elmúlásban, / lépéseim ezért sem oly nagyok. / Még lángolok, de rögtön meghalok.” És: „Minden okoskodásom ide jut: / a test csak tűrni, törni, térni tud. / Hiába támad benne gondolat, / ha elzuhan s a föld alatt ragad. / A lelkem, mondják, fényes, halhatatlan. / De a föld hajthatatlan.” A ’föld’ ott van a „rontott”, legfontosabb zárósorban.

Régi toposz ez – már a Nonó egyik töredékében is találunk valakit, aki „föld vonzását leküzdő / bolthajtások alatt / az elévülhetetlen / mondat után kutat”; „engedetlen voltam, mint a föld, / s kevésbé tiszta”, olvassuk az Esés után (2000) kötet Origó című versében. De régi toposz a föld akkor is, ha csak e kötet kontextusában figyeljük: „Nekem a föld való. Követelem. / Ha lehet, ereimben ő keringjen. / Ha lehet, ne engedjen innen / meglépni.” (A szív helye)

Természetes tehát, hogy a 26 verset tartalmazó könyvecske talán legszebb verse, a címadó, ezt az alapelemet próbálja körüljárni, meghatározni, megragadni. A föld súlyos, nyomasztó, a mélyén sötét van, de éppen ezek a vonásai valahogy reménykeltők is egyben, hiszen lélek, szenvedély, szerelem, boldogság, remény – annyi sokféleképpen meghatározható és értelmezhető jelenség között végre valami egyértelmű, konok, „hajthatatlan”.

És többször, sokszor ütközünk ebbe az ellentmondásba, feloldhatatlanságba. A már említett Kirakat így folytatódik: „Lebontani a féltett perceket. /Miközben vissza és előre hat / a mindent-akarás, a kirakat / bezúzott üvegét képzelem el, / középen gyűrött papiros hever. / »Szeretlek«, villog rajta a jövő, / és ami átvitte az üvegen: a kő.” Valaminek mindenképpen össze kell törnie, hogy legalább a remény megjelenjen előttünk, megmutatkozzék a számunkra. Törés, szakadás nélkül nincsen összeforrás, ölelés sem – a beszélőnek ezért nehéz bíznia az ígéretekben.

A László Noémi költészetében viaskodó termékeny ellentmondást szépen aknázzák ki Láng Orsolya illusztrációi. Nem didaktikusak vagy gyermetegek, nem próbálják a vers vélt tartalmát rajzba önteni. Törékeny vonalakból építkeznek, sejtelmesen, de korántsem sejtelmeskedőn. A kötet hangulatához idomulnak, de ők maguk is megteremtenek egy hangulatot. Éppen olyanok, amilyeneknek lenniük kell egy ilyen kötetben. És azért jók, mert akkor tudjuk meg, hogy „éppen olyanok”, amikor már látjuk őket.

Sétatér Könyvek, 84 oldal, 1470 forint