A témakör forrásairól, irodalmáról, a temérdek nemzetiszocialista pártról, szervezetről és sajtótermékről minden eddiginél jóval teljesebb adatgyűjteményt talál itt az olvasó. A főszöveg a magyarországi nemzetiszocializmus történetéről korrekt és dokumentumokkal bőségesen megtámogatott leírást ad. A szerző rendelkezik a történettudomány műveléséhez szükséges képzettséggel és technikai készségekkel. Amivel nem rendelkezik, az a világnézet, az elemzőerő, a kreativitás.

Ezek nélkül egy történész jelentékeny ugyan nem, de hasznos lehet. Paksa Rudolf is hasznos bedolgozója a történettudománynak, csak az a probléma, hogy a maga elméleti ürességét normának és az autenticitás fokmérőjének tekinti. Így osztályozza és osztályozza le fölülről kezelve egy hosszú bevezető fejezetben a témakör eddigi kutatóit. Kétségtelen, a magyar nemzetiszocializmusról évtizedeken át politikailag motivált tévképzeteket tápláltak a nyilas emigrációban és az itthoni pártállamban is.

De semleges viszonyulást igényelni példátlan méretű háborús bűnökbe és népirtásba torkolló folyamattal szemben, vétekként felróni tömeggyilkosok „lejáratását”, visszaeső dogmatikusként elmarasztalni azt a történészt, aki „tendenciózusan negatív képet fest” a szélsőjobboldalról, Gömbösről és Imrédyről – ez azért már mégiscsak túlzás.

A szerző nem alkalmazta disszertációját a szakmainál szélesebb olvasóközönséghez. Egészen aránytalan méretben és részletezettségben maradtak benne azok a passzusok, mindenekelőtt az 1939-es választások eredményeinek és a parlament akkori összetételének elemzése, melyek nyilván arra szolgáltak, hogy a doktorandusz eszközkészletét fölmutassák, de közérdekű hozadékuk igen szerény. A pártprogramok bemutatása a kötet nagy értéke. Ám ennyi, egymást igen jelentős mértékben átfedő programszöveg leközlése teljes terjedelemben nem ésszerű gazdálkodás sem a papírral, sem az olvasó idejével.

A részletes szervezettörténethez redukált eseménytörténet kapcsolódik. Olyannyira redukált, hogy az 1939. március 15-i nevezetes operaházi affér szóba sem kerül. Még a kronológiából is hiányzik. Mindazonáltal a kötetbe foglalt történelmi anyag nagyon érdekes, és melegen ajánlom az olvasónak, hogy ismerkedjen meg vele. Ebből a szervezeti programokra koncentráló kötetből minden eddiginél kézzelfoghatóbbá válik az a tény, hogy a magyar nyilasok, nácik, fasiszták, hungaristák a szó szoros értelmében szocialisták voltak. Ez volt a pártállam évtizedeinek nagy tabuja.

Tervgazdálkodást, államosítást, földosztást akartak, a tőkés kizsákmányolás, a bankuzsora felszámolását, a születési kiváltságok megszüntetését, a feudális maradványok felszámolását követelték. Ugyanazokra a pillérekre akarták építeni a rendszerüket, mint a kommunisták, csak nem materialista és internacionalista, hanem keresztény és nacionalista alapon. A különbség súlyát a zsidók életlehetőségeinek szisztematikus megszüntetéséről szóló borzalmas passzusok kellőképp érzékeltetik, de ha ezeket kivesszük, akkor torokszorítóan vonzó és ismerős szövegeket kapunk.

A könyvben van egy kínos mondat: „A szélsőjobboldalon emellett az át lagosnál magasabb az orvosok és a bölcsészek aránya. Mindez ugyancsak ellentmond a nemzetiszocialistákról kialakult sztereotípiáknak Egyúttal hitelesíti is azok szociális követeléseit, programját.” Hitelesíti?! Azt a programot, amelynek „nemzeti” része a zsidóság kiirtásának támogatásához vezetett, „szocialista” része pedig a ’45 utáni évtizedek zsákutcájába?!

Az viszont igen lényeges, amit a szerző vélhetőleg közölni akart ahelyett, amit közölt. Hogy ti. ezen programok őszinte és valóságos szociális érzékenységen, a nyomorban élőkkel való együttérzésen alapultak. Csak hát ez a szolidaritás nem egyetemes, hanem „fajilag” behatárolt volt, s a legborzalmasabb érzéketlenséggel párosult. A szerző szerint a hungarizmus a rendszerváltás után „szűk szubkulturális jelenségmaradt”. „Prohászka Ottokár szellemében vagyunk magyarok, vagyunk hungaristák, vagyunk elszántak és áldozatkészek” – így mutatta be Hubay Kálmán 1935-ben a képviselőházban a nyilaskeresztes pártot. Ma Magyarországon kultusza van Prohászka Ottokárnak.

A nyilasok féktelen gyűlölettel viszonyultak az „elkorhadt nyugati demokráciához”. Ám a háború után a nyugati nyilas emigráció a maga apológiáját arra építette, hogy az ő harcuk „a demokratikus Nyugatért folytatott önfeláldozó küzdelem” volt. Pontosan ez az apológia honosodott meg a mai „jobboldali” sajtóban a fasiszta pártocskát alapító Prónay Pál és többiek tevékenységével kapcsolatban Szálasi országlása idején.

Osiris, 400 oldal, 3480 forint