Tudom a választ vagy legalábbis az ürügyeket. Vannak zenekarok, amelyeknek nem szabad kockáztatniuk, ha nincs telt ház, nincs elegendő bevétel sem. Van zenekar, amelyiknek mellékes a koncertterem telítettsége, de ők meg épp ezt nem akarják hangsúlyozni, amúgy is más projekteken dolgoznak. Minden okunk megvan szeretni Lutoslawskit, hiszen Bartók logikus folytatása, de még nem szeretni sincs lehetőségünk, mert nem játsszák. Ha százéves, akkor sem.

Gondolom, vannak politikai reflexek is: Lutoslawski kellemetlen zeneszerző volt az elmúlt hatvan évből legalább harmincöt éven át. Soha nem titkolta, mi a véleménye a rájuk és ránk erőltetett rendszerről, és soha eszébe nem jutott elmenekülni Lengyelországból. Félretették, de amikor az ötvenes évek közepén jött az enyhülés, túlságosan szem elé került: megalapította a Varsói Ősz Fesztivált, amit eredetileg kétévenkénti megrendezésre terveztek, de éves esemény lett belőle. Egyetlen év maradt ki, amikor Jaruzelski tábornok volt szíves hadiállapotot hirdetni, a lengyel művészek pedig tiltakoztak ellene.

Nekünk kellemetlen szerző volt Lutoslawski, de a világ karmesterei szerették, és ma is szeretik. Simon Rattle Berlinben kampányszerűen játszotta idén a szimfóniáit és a Concertót, Esa-Pekka Salonen pedig hamar fölfedezte a vele élő klasszikust, és szimfóniát rendeltetett tőle a Los Angeles-i zenekarával. A 4. szimfóniának ott is volt a bemutatója, és szeretnék hinni Salonennek, aki most az évforduló kapcsán azt mondta: nem telik el nap anélkül, hogy eszébe ne jutna Witold Lutoslawski.

Berlinben maradva: a 4. szimfóniát nemrég vendégkarmester dirigálta a filharmonikusok élén, a New Yorkból meghívott Alan Gilbert, aki korrektül és tisztán vezényelte el a darabot, még ha nem is sikerült azt a benyomást keltenie, hogy elképesztően lázba hozta volna a majdnem kortárs remekmű. De az mindenképpen látszik, hogy a 4. szimfónia nem az ördögtől való. Ha Lutoslawski mindig is hangsúlyozta, hogy ő nem politikus ember, és a művészete tökéletesen független attól a légkörtől, amelyben megszületett, a hírek szerint ő maga is folyton a politikusokról beszélt, és aki élt a létező szocializmusban, az könnyen fölismeri a saját közérzetét. Nem a szorongásra vagy a bezártságra gondolok, inkább a szabadság hiányára, a „hagyjanak már békén” életérzésre. Amit a zenekari műveknél lát az ember: voltaképpen elszigetelt individuumok zenélnek. Van az egésznek közös értelme, többet ad ki, mint a szólamok együttese, de a muzsikusok szinte soha nem néznek egymásra, nem is figyelnek nagyon a másikra, nem kapnak ihletet a kollégáktól. A karmester, aki mindennek az élén van, nem önmegvalósít, nem a saját interpretációját dolgozza ki, hanem a szó szoros értelmében dirigál, irányít, összetart, megóv a katasztrófától. Egy úton járunk, de nem egyszerre lépünk. Van ilyen: a művészet arról szól, hogyan nem lehetett élni. Furcsa módon attól, hogy ma már lehet, még nem veszítette el az érvényességét.