Lépésváltás most

2013-10-12

Azokból a „raktárban porosodó” műtárgyaiból rendezte meg az 1945 utáni magyar képzőművészet új szemléletű állandó kiállítását a Magyar Nemzeti Galéria, amely tárgyakat a hét elején módosított múzeumi törvény szerint a kultúráért felelős miniszter – jóllehet a neki alárendelt szakapparátussal egyeztetve – akár át is helyeztethetne, ha úgy látná jónak. Szerencsére a miniszter egyelőre semmiről nem gondolta úgy, hogy másutt jobb helye lenne, így a galéria mintegy 12 ezer darabos ’45 utáni állományából zavartalanul meg lehetett jeleníteni egy teljesen új szemléletű kortárs összefoglalást. A 149 kiállított műből 89 az előző állandó tárlaton nem volt kinn, hanem úgymond „raktáron porosodott”, de most egy új korértelmezés, egy új kiállítási koncepció előszólította őket. Ennyit a gyűjtés mibenlétéről és a múzeumi raktárak értelméről, no meg a törvények szelleméről.

A Lépésváltás címmel újrarendezett modern tárlat pénteken nyílt meg a Café Budapest néven futó, tíznapos kortárs őszi fesztivál nyitányaként, a Nemzeti Galéria legfelső emeletén. A palotának ezen a szintjén eredetileg 1975-ben alakították ki a kortárs tárlat enteriőrjeit, amelyekbe a kor felfogásának megfelelően vörösmárvány burkolat került, ráadásul a kiállítást megszakították mindenféle szolgálati folyosók, szolgálati ajtók, most azonban ezek a zárványok megszűntek, igyekeztek a jelenkori múzeumi trendnek megfelelően tiszta, világos tereket kialakítani, amennyire lehetett. Ugyanakkor a hetvenes évek térfelfogásából is megtartottak azért valamit, például a kupolateret, megmaradt a vörös márvány és meghagytak egyet a For staff only feliratú ajtókból is, amely persze nyitva van immár.

Mint Petrányi Zsolt, a múzeum jelenkori osztályának vezetője, a kiállítás kurátora elmondta, három fő rendező elv a párhuzamosságok bemutatása, a súlypontok megjelenítése (főleg híres tárlatok és nagy, meghatározó művek), valamint a nemzetközi tendenciákkal való kapcsolódások volt. A kiállítás előterében megmaradt Szervátiusz Tibor Dózsája (mennyire új, igazi értelmet kaphatna ma ez a gyönyörű szobor), de új társa lett a térben: El Kazovszkij hatalmas kutyainstallációja, melyet a Nemzeti Színház díszletesei készítettek el a művész halála előtt felskiccelt vázlatok alapján. A bevezető folyosón a hetvenes évek két híres avantgárd szoboralakja, Jovánovics György Ember és Pauer Gyulamegrepedt mellkasú faszobra, a Maya került egymással teret betöltő kontaktusba (megidézve egy 1980-as kiállítást). A tárlat első részében, a negyvenes-ötvenes éveket idézve olyan párhuzamosságok teremtenek feszültséget, mint például a hivatalos szocreál művészet mellett rejtetten tovább élő posztszürreális tendenciák (főműként Lossonczy Tamás Nagy tisztító vihar című 1962-es festménye), mely kettősség akár egy életművön belül is jelentkezett. (Látjuk például Vilt Tibor pályázatát a Sztálin-szoborra, s ugyanakkor a műteremben, magának készített remek plasztikáit.)

Míg a hatvanas évekre tágult a művészet tűrt kategóriája, már belefért némileg az avantgárd (Barcsay Jenő), modern tendenciákat is integrált a hivatalos művészet (pl. Kerényi Jenő). Már jelentkeztek azok az újrealisták is, akik az úgynevezett szürnaturalizmusban találták meg aztán útjukat a 70-es évek elején (Csernus Tibor, Lakner László). Kiemelt helyet, külön termet kap az 1968–69-ben megrendezett Iparterv-kiállítás, ahol a világtendenciákat követő tiltott kategória művészei mutatkoztak be (főműként Altorjai Sándor Süllyedjek felfelé című pannója áll itt). Őket a 70-es évek avantgárdjai követik, főként fotóalapú művekkel (Erdély Miklós, Maurer Dóra, Paizs László és mások). A következő terem a koncept és a fotórealizmus jeles kísérleteit összegzi, majd a nyolcvanas évek új szenzibilitását (pl. Birkás Ákos) és underground (pl. Wahorn András) megújítóit láthatjuk, mint a rendszerváltás és a jelenkor közvetlen előzményeit. A tárlat napjainkig vezeti a látogatót, az utolsó alkotás keletkezési dátuma 2011.