Szolzsenyicin ikon, mert így nevezzük az ortodox kereszténység szentképeit. Szolzsenyicin pedig az ortodoxia, az orosz pravoszlávia hitvallójává emelte magát. És ikon, mert az ortodoxia szigorú merevséget parancsol liturgiájára és a felettébb tisztelt szentképekre. A szentképek ősi bizánci mintákat követve készülnek. Merevségük, kimért gesztusaik sokatmondóan üzennek mindazoknak, akik ismerik ezt a képnyelvet. A képírónak néha sikerül kitörnie ebből a világból, esetleg belehelyezheti a maga hitét, személyiségét, szeretetét, vágyait is. Ha sikerül neki. Néha pedig sikerül elképzelt alakokat ikonná alakítani. A bolsevizmus megdöntésének előfutárjaként inkább alkalmas egy mélyen nacionalista, előítéletes pravoszláv, nagyorosz (nem kizárólag) utópia prófétaságára. Ez ma politikailag kifizetődőbb, mint egy olyan alkotó, aki íróként leplezte le a hazugságot.

Szolzsenyicin nagy író. Nem ő az egyedüli, aki már az ötvenes években könyvet írt lágerélményeiből. De szerencsések vagyunk, szerencsés a világ, hogy jó időben, a szovjet nagypolitika szempontjából is alkalmas pillanatban jutott el az Ivan Gyenyiszovics egy napja kézirata a Novij Mir irodalmi folyóirat moszkvai szerkesztőségébe. 1961-ben a novemberi számban jelent meg a kisregény, és rögtön világszenzáció lett. Mert szó volt már korában is olvadásról, Hruscsov már leleplezte Sztálint a XX. kongresszuson, majd a XXI.-en. Sztálint a mauzóleumból áthantolták a Kreml falához. De a sztálinizmus tartotta magát. A könyv talán nagyobb csapás volt az építményre, mint a generalisszimusz szobrainak eltávolítása. Ugyanis arról szólt, hogy az állam lágerállam, a táborok rabjai mindennapi emberek, nem pedig banditák és árulók, hogy hívő bolsevikokat tartanak bent, hogy a szovjet élet mennyire más, mint amit a propaganda sulykol.

Hogy mennyire különleges személyiség lehetett Szolzsenyicin, azt nehéz montázsokkal, tárgyi emlékekkel megjeleníteni. De a kiállításon egy fejhallgatóból meghallgatható a versmondása. A táborban verset írt fejben. Aztán elismételte, mantrázta, hogy ne felejtse. A végén már egy hétig is eltartott, amíg munka közben fejben eldeklamálta a poémát. Nem osztotta meg társaival. Szolzsenyicin megtanulta a konspiráció művészetét.

A kiállítás a Terror Házában nem a nagy írót idézi, más dimenziót ábrázol: Egy orosz hazafi – Szolzsenyicin a címe. Az Orbán Viktor által megnyitott kiállítás három dátumhoz is köthető, tudom meg a Terror Házában: az író decemberben lenne 95 éves, egyébként öt éve halt meg, negyven éve, 1973-ban küldte el a „Szovjetunió vezéreinek” a maga világképét és utópiáját összefoglaló üzenetét. Ez pecsételte meg a sorsát, emiatt megfosztották szovjet állampolgárságától, tették föl 1974-ben egy Nyugat-Németországba tartó repülőre és száműzték a Szovjetunióból. Kiss Ilona irodalomtörténész elmondta: még 2014-ben is látható lesz a kiállítás, s jövőre már a kelet-európai rendszerváltások 25. évfordulójáról is megemlékeznek. Szolzsenyicin – a kiállítás szervezői szerint – a rendszerváltás előfutárjának tekinthető. Erre egy 1974-es Frankfurter Allgemeine-cikk is bizonyíték lenne. „Egyszer talán azt mondhatjuk, hogy a Gulag szigetcsoport megjelenése jelezte elsőként a kommunista rendszer széthullásának kezdetét” – írta a tekintélyes nyugatnémet lap.

A kiállítás arról is szól, hogy a nagy író nem egyedül akarta ezt a változást az akkori Szovjetunióban. Mások másként képzelték el a sztálinista bolsevik rendszer végét. Eredeti dokumentumok illusztrálják Alekszandr Szolzsenyicin kapcsolatát Andrej Szaharovval. A fizikus és az író között – ezt megerősíti a kurátor is – jelentős nézetkülönbségek voltak az orosz múltat és az orosz jövőt illetően is. Szaharov a szovjet rendszer demokratizálását szerette volna, ahogy az akkori világban legismertebb más orosz ellenzékiek – a kor szava szerint disszidensek – többsége is. De ez nem akadályozta őket szolidaritásukban az üldözött íróval, aki később egyre ókonzervatívabb világnézetet és különös utópiákat formált.

Kiss Ilona, a kiállítás szakértője három pontban foglalja össze a két „nagy disszidens” vitáját. 1. Szaharov tovább tartott ki a leninizmus elfogadása mellett, eleinte a szovjetrendszer reformálását szerette volna. 2. Szaharov a haladás pártján állt, esélyt látott a Kelet és a Nyugat konvergenciájára, az emberi jogok, a képviseleti demokrácia híve volt. Szolzsenyicin konzervatív elveket, vallásos újjászületést hirdetett, elutasította a pártrendszert. Közvetlen helyi demokráciát akart, a XIX. századi helyi önkormányzatokat, a zemsztvókat élesztette volna fel. 3. Szaharov legnagyobb vitája Szolzsenyicinnel az oroszság szerepe kapcsán volt. Ő úgy látta, hogy az író a „nagyorosz” nemzet túlhangsúlyozásával kiszolgáltatottá teszi eszméit az agresszív nacionalizmus hirdetői számára. Félreértésnek tekintette, ahogy az író a Szovjetunió vezéreihez írva a Kína elleni jövendő háborúra való felkészülésre buzdított, hiszen ezzel gyakorlatilag átvette a fegyverkezésre felszólító szovjet jelszavakat. Szolzsenyicin a vallásban látta a megoldást, ahogy a vallástalanságban a rossz kezdetét. A kiállításon kirakták egy idézetét, amely szerint az okozta a romlást, hogy „az emberek elfelejtkeztek Istenről.”

Szolzsenyicin nagy orosz író. Ezt tudták, akik a hatvanas években magyarul olvasták a gyorsan lefordított műveket. Az Ivan Gyenyiszovics egy napja, az A krecsetovkai állomáson történt, a Matrjona háza vagy Az ügy érdekében egészen más világról szólt, mint amit a szovjet világról az exportirodalom és az iskolai orosztankönyvek tükröztek. Érdemes volt miattuk is oroszul tanulni.

Hetényi Zsuzsa irodalomtörténész, az ELTE egyetemi tanára szerint kényszerű emigrációjával fokozatosan véget ért Szolzsenyicin valódi írói pályája, s felülkerekedett a politikai. Az író ellentmondásos személyiség volt, sok későbbi lépését lelki alkata is magyarázza. A politikusi pályafutás azonban kudarcos volt. Amerikai tartózkodása alatt remeteéletet élt, és szándékosan elszigetelődött az orosz emigrációtól is. A „mi kis pluralistáink”. Így nevezte egykori társait, Szinyavszkijt, Vojnovicsot, Amalrikot, akik eleinte szolidárisak voltak vele. Az emigrációban írott hosszú regényei pedig nem tragikus élményeiből, hanem politikai konstrukciókból táplálkoztak. Saját magából faragott bálványt. Ez az idolszerep hazatérése után néha komikus alakot öltött. Hetényi szerint ilyen volt az ünnepélyes hazatérése, amikor végigvonatozott a hatalmas országon, s a vasútállomásokon beszédeket mondott. Otthon nagy állami tisztelet övezte, uradalmat építettek neki. Rendszeres tv-műsora lett, amely azonban nézői érdektelenség miatt abbamaradt. Szolzsenyicin harcosan lépett fel az USA ellen, ahol sokáig élt. Azt mondta, hogy Amerika irányítani akar, és ott a jó-rossz értékei mások, mint az oroszoknál. A XX. századi orosz irodalmat kutató professzor fájlalja, hogy nem elsősorban írói működéséről, alkotói értékeiről beszélnek. – Mi az, hogy „egy orosz hazafi?” – kérdezi. – Hiszen ez végtelenül közhelyes. Ettől a kiállítást látogató fiatalok nem fogják elolvasni a könyveit, inkább visszarettennek – jósolja Hetényi Zsuzsa.

A Terror Házának kiállítása valóban elsősorban a rendszerrel konfrontálódó íróval foglalkozik. De bemutatják családját, neveltetésének körülményeit is. Megdöbbentő az épületeknek a sora, amelyek kapcsolatba hozhatók vele. A templom, ahol megkeresztelték, a lakóházzá átalakított templom, ahol özvegy anyjával élt, a saraska (a Gulagon is tudományos munkára fogott kutatók műhelye), amely szintén pravoszláv templom volt egykor. A kiállításon fotó mutatja, milyen volt Matrjona háza, ahol a száműzött Szolzsenyicin lakott, s amelyről szintén kisregényt írt. A legtöbb ház már nem létezik. Szolzsenyicinről fényképek, egy-egy tárgy beszél, amelyet a múzeum az író özvegyétől kapott.

Legalább ennyire érdekesek a kevéssé mutatós gépelt papírlapok. Szamizdat. A rövidítéseket imádó szovjet-orosz nyelv karikatúra kifejezése. Volt Goszizdat (állami kiadvány), volt Szamizdat (magam adtam ki) és volt Tamizdat (ott, azaz külföldön adták ki). Az írógépek négy-öt példányt tudtak átütni, s látható egy cirill betűs, NDK-gyártmányú Erika írógép is a befűzött átütőpapírral és indigókkal. A szamizdat intézmény volt, beavatottság és szellemi függetlenség sokaknak. (Ereklyeként őrzök egy diákként kapott orosz Mandelstam-kötetet, s több gépiratos jegyzőkönyvet történészvitákról a hatvanas évekből. Érthetetlen ma, miért volt mindez tilos akkor. Vagy mégis érthető?) A szamizdat tükrözte a szovjet valóság háta mögötti szellemi életet, a megkövesedett valósággal szembeni kihívást. Szolzsenyicin ennek egyik szereplője volt, amíg benne élt a szovjet életben.

Ha tekintélyelvűséget gyakorló rendszer bukkan fel, amely a vallást és népiséget hirdeti, annak kétszeresen jól jön egy ilyen próféta. Kiss Ilona szerint a kiállítás az emlékezet folyamatosságának ébrentartását szolgálja. Egykori disszidensekre hivatkozik, akik szerint tragédia, hogy elmaradt a szolzsenyicini politikai gondolkodás megvitatása, ezért hiányzik az orosz nemzeti emlékezet. A múlt értelmezése mellett egész Kelet-Európában folyamatos a múlt kisajátítása aktuálpolitikai vagy külkereskedelmi célokból. Új Guszev kapitányok is keletkezhetnek így, mint ahogyan Illés Béla annak idején kitalálta az 1849-ben Kossuthék oldalára állt, sosem létezett orosz cári tiszt történetét. A rendszerváltások évfordulója előtt pedig felidézhető a demokratikus, pluralista, liberális ellenzékiekkel konfrontálódó nacionalista, előítéletes és vallásos férfiú figurája.

Aki nagy orosz író volt.

Szolzsenyicin usánkában figyel