Miután főként nőknek tulajdonították a tünetegyüttest, valami olyan forrást kerestek, ami csak nőkben található. Eleinte a méhet nevezték ki bűnbaknak, és azt gondolták, annak elmozdulása okozza a hisztérikus megnyilvánulásokat, ám a XVIII. században ezt sikerült kizárni, és a zavar elsődleges okát az idegrendszer körül kezdték keresni. Igaz, dermesztő módon. Magyarországon még a XIX. században is volt, hogy a méhet, majd a petefészket igyekeztek hisztéria esetén műtéti úton eltávolítani. Másik sokáig fennálló tévképzet szerint a hisztéria csak a kifinomult, előkelőségek nyavalyája, pedig csak arról volt szó, hogy ilyen panaszokkal csak a gazdagok jutottak orvoshoz. Mégis még Sigmund Freud is egy ideig azt hangsúlyozta, hogy a hisztéria egyértelműen a felsőbbrendűség jele, és áldozatai a tanultak, a sikeresek, a jómódúak világából kerülnek ki.

Andrew Scull amerikai orvostörténész és szociológus évtizedek óta foglalkozik pszichiátriai betegségekkel, így nem is volt olyan rendkívüli, hogy rátalált erre a fehér foltnak számító témára, melynek figyelemre méltó terméke Boross Ottilia és Pléh Csaba értő fordításában most került a magyar olvasók elé. Tulajdonképpen akár szakkönyvnek is felfoghatnánk Scull művét, és vannak is bizonyos részei, melyeket jobbára a mentális orvoslás és a pszichológia szakemberei kezébe ajánlanék, ám más vonatkozásban olyan izgalmas, majdhogynem kalandos, sőt sok esetben rémisztően krimiszerű a történet, melyben a hisztériát köpölyözéssel, hipnózissal, a betegek bezárásával, sokkterápiával vagy végső esetben csonkító műtétekkel próbálták kezelni. Eközben a nagy hírű orvostudorok saját karrierjük hullámvasútján siklottak fel s alá, s ebben a szédítő kacskaringóban a hisztéria –tüneteiket sokszor különböző okokból szimuláló – alanyai csupán bevagy inkább felmutatandó esetleírásként, cirkuszi látványosságként szerepeltek. (Scull természetszerűleg nem szólt a hisztéria magyarországi történetéről, ám Lafferton Emese kiegészítése a XX. század elejéig a hazai helyzetet is végigkíséri.) A megfejthetetlen tüneteket produkáló betegekre a XIX. század végén majdhogynem törvényszerűen borult rá a pszichoanalízis, ám ahogy egy korábbi – sikertelen – terápiás próbálkozás napjai is leáldoztak a teljes terepet korábban uraló szakember halálával, ugyanúgy a pszichoanalízis hisztériagyógyító próbálkozásai is letűntek Freud eltávozta után.

A különleges betegség csak a modern pszichiátriai gyógyszerek megjelenésével nyerte el végleges helyét az orvosi fogalmak között, de úgy is mondhatjuk, hogy ekkorra száműzték véglegesen a gyógyítandó és gyógyítható kórok közül. Ez persze nem jelenti azt, hogy maga a betegség vagy hajlam végleg el is tűnt volna. Sőt! A hisztériások továbbra is köztünk vannak, előszeretettel járnak pszichiáterek és neurológusok rendelőibe, akik rövid időn belül igyekeznek megszabadulni tőlük. A betegség tehát szó szerint láthatatlanná vált. Hogy a különböző mai helyi háborúk rémségeit átélt emberek közül hányan kerülnek hisztérikus tünetekkel szakorvosok kezei közé, ugyanúgy feldolgozatlan, mint ahogy az is Scull kutatásainak köszönhetően válhatott csak közismertté, hogy hány katonát kezeltek pszichiátriákon a világháborúkat követően. A hisztéria tehát – ahogy Scull idéz egy szakembert – nagyon nehezen adja meg magát. „A halálhírét keltőket minden bizonnyal túl fogja élni.”