A mi határainktól, a Bácskától a Hindukusig. Azok a mondatok, amelyek úgy jönnek, mintha másképp nem is jöhetnének, sohasem jönnek úgy. Sok halott mondatból születnek meg. Jelenidőben az élmények verbális körvonalai sohasem élesek. Azokat az idő s a feszítetten pörgő agy élesíti ki sok eldobott mondatselejten át.

No de 1961-re azért már elkészült az 1953–54-es utazásról szóló mű. Nem kellett senkinek. A szerző magánkiadásában jelent meg. El kellett telnie vagy négy évtizednek, és el kellett hunynia a szerzőnek, hogy a világ igazán fölfedezze a Világunk járását. Még angolul is csak négy éve olvasható. Nem csoda, hogy magyarul csak most, az eredeti megjelenése után épp ötven évvel. Jegyezzük meg rögvest: igen kiváló fordításban.

Nicolas Bouvier bölcsészvándor-vándorbölcsész. Beleszületik a genfi egyetemi könyvtárba. Azt igazgatja az apja, Thomas Mann, Hermann Hesse, Yourcenar és mások baráti körének tagja. Bouvier irodalmár- és jogásztanonc, s amint végez a vizsgáival, meg sem várva, hogy a diplomáját kiadják, máris fúrja magát előre, Ázsia felé, a szülőföldjével ellentétes világba elvarázsolt festő barátjával, minimális indulótőkével és a „szárazföldi lélekvesztőnek” minősített FIAT Topolinójával (melynek minden porcikája elromlik majd az úton). A megélhetést és az útravalót út közben kell majd megkeresniük írással, festéssel, zenéléssel, előadásokkal. Európaiként túlélni ázsiaiul. Használni használhatatlan autót, megjárni járhatatlan utakat, megjavítani a javíthatatlant, kibírni a kibírhatatlant, pénzhez jutni, ahol nincs. Elengedni a fölosztott időt, élvezni a kegyetlen életet, érteni érthetetlen nyelveket, életfelfogásokat, és szembesülni az Ázsiába keveredett európaiság ezerféle változatával.

Bouvier tudatosan olyan helyzetbe hozza magát, amelyben nyitottság, fogékonyság, tanulékonyság, megértés: életfeltétel. Így kényszeríti rá szemére azt a látóképességet, agyára azt az értőképességet, miáltal a távoli oly közel kerül, hogy nem tudunk már rá egzotikusként tekinteni. Az utazópárosnak azért sikerült beleivódnia Ázsiába, mert eleve tudta, amit ehhez leginkább tudni kell: ráérni. Eleve különcök voltak az európai időhasználathoz képest. Még csak Szerbiában araszolgatnak húsz kilométerrel, lábbal kormányozva, mikor Bouvier elvi éllel leszögezi: „Mi ketten csak egy fényűzésről nem tudunk lemondani: a lassúságról.”

A külső és belső utak egybefonódását ezek a kulcsmondatok világítják meg: „Az utazás... lecsupaszítja az embert: a szokásos környezetéből kitaszított utazó úgy vetkezi le egymás után a szokásait, mintha több réteg csomagolópapírtól szabadulna, és egyszerre rácsodálkozik, hogy lám, mennyivel szerényebb dimenziókra zsugorodott a személyisége. És hogy mennyire nyitottabb lesz a kíváncsiságra, intuícióra, a hirtelen fellobbanó szerelemre.” Az ember ezzel a lényegére szerényedett létével válik univerzálissá, világkompatibilissé. Igaz, Bouvier néha belelaposodik civilizációkritikai közhelyekbe, van néhány gyarló mondata a „túl nagy technikai fejlettség” zsákutcájáról, de ezt el lehet neki nézni.

Bouvier nem romlatlan, hanem őszintén és bűntudattalanul romlott világként állítja szembe Ázsiát Európával. Az egyetemes korrupció naiv, áldozati szokássá szentesült változataként írja le például a rendőrélet iráni lehetőségeit, amelyekkel egy perzsa börtönben ismerkedett meg. A pénz „felfelé száll, természetes tulajdonságánál fogva, mint az áldozati húsok illata, egészen a hatalmasok orráig. A pénznek ez az egyetemes tulajdonsága korántsem csak Iránra jellemző, a mahabadi börtönben viszont a maga teljes naivságában tárulkozott fel.” Tabrizban a kormányzó kihívója, a haladó szemléletű, fiatal tanító kampánybeszédében hevesen bírálta a korrupciót. Az öreg kormányzó helyeselt: „Ami itt elhangzott, az szóról szóra igaz... Ami engem illet, nem mondhatnám, hogy jobb ember vagyok. Jól ismertek: nem fosztalak ki benneteket teljesen, tetejébe a nálam mohóbbaktól is megvédelek titeket. Ha ez a fiatalember csakugyan olyan tisztességes, mint állítja, hogyan tudna nektek védelmet adni a fővárosi ragadozókkal szemben?Ha viszont nem tisztességes, ne felejtsétek el, hogy most vág neki az életnek, és a pénzesládája még üres; az enyém viszont... már tele van.”

Az öreg nyert.

Nicolas Bouvier: Világunk járása I–II.
Bookart, 252 és 230 oldal, 5890 forint
Fordította: Ádám Péter