Az 58 esztendős radiológus 1991-ben járt először hazánkban, egy csaknem két évig tartó szakmai továbbképzésen. Akkor ismerkedett meg Kobzos Kiss Tamás népzenésszel is: a török orvos maga is zenész, a lantok családjába tartozó, Törökföldön közkedvelt, saz nevű hangszer népművésze. A két kobzos együtt zenélt, dalokat fordítottak egymás nyelvére, gyakran léptek fel közösen, és két lemezt is kiadtak. Salikoglu ezt követően még nyolcszor járt Magyarországon, és ugyanennyi alkalommal Erdélyben, a Csíkszeredai Régizene Fesztiválon.

A magyarul kiválóan beszélő orvos barátai ötletére hallgatva fordította le a 150 éve született Gárdonyi főművét. Elhatározását a szigetvári templomban ekképp indokolta: – Ha két ember vagy két nép nem ismeri, akkor nem is szeretheti egymást. Ám ha megismerik a másik sorsát, gondolkodását, érzéseit, akkor már lehet, hogy meg is szeretik a másikat. Lehet, hogy nem, de lehet, hogy igen. A megismerés azonban fontos, anélkül nincs szeretet.

Amikor a rendezvény után arról kérdeztem Salikoglut, hogy vajon a törökök miképp fogadnak majd egy olyan művet, amelyben őseik az agresszív támadót, a gonoszt testesítik meg, akkor ő mosolygott: – Ezt a könyvet egy magyar író írta, és nem az volt a célja, hogy a törököket rossznak ábrázolja, hanem az, hogy bemutassa saját népének helytállását, és az volt a szándéka, hogy ezzel erőt adjon a magyaroknak. Ezt a török olvasók meg fogják érteni.

Az ezerötszáz példányban kinyomtatott könyvet az isztambuli könyvvásáron mutatják be novemberben. Ugyanakkor jelenik meg Salikoglu másik fordítása, vagyis az a regény, amely Szigetvár 1689-es, magyarok általi visszafoglalásáról szól. Ujkéry Csaba Handzsár a tükörben című könyvében Szigetvár 7 ezer török lakóját a keresztény hadak két és fél éves kiéheztetéssel gyűrték le. A védők közül csak ötszázan élték túl az elnyúló ostromot. A kérdésre, hogy miért tartottak ki a végsőkig, a fordító így felelt: – Mert Szigetvár akkor már 130 éve török kézen volt. A város török lakói itt születtek, nekik ez volt az anyaföld.

A kevés túlélő végül elhagyhatta a magyar királyság területét – hogy mennyi magyar vér csordogált az innen elmenők ereiben, az kideríthetetlen. Amiképp az is, hogy a Szigetvár környéki falvakban – ahol a XVII. században nem volt ritka a magyar–török vegyes házasság – mennyi „török gén” (és persze szokás) maradt az Oszmán Birodalom kiszorítása után. Mindenesetre talán ez lehet az oka, hogy a szigetváriak ellenszenv nélkül emlékeznek a törökökre. Annak ellenére, hogy a magyar mesékben, mondákban, szólásokban, gyerekdalokban a török szó még mindig a rossz megtestesítője és jelképe. Tudja ezt Erdal Salikoglu is, ugyanakkor állítja, hogy ő Magyarországon sosem tapasztalt török mivolta miatt elutasítást. Az pedig szerinte vitathatatlan, hogy a törökök túlnyomó többsége testvér-, de legalábbis rokon népként gondol a magyarokra.

1566 szeptemberében, amikor Zrínyi és Szulejmán hadai élet-halál harcot vívtak Szigetvárnál, mindenesetre aligha akadt ember, aki azt jövendölte, hogy 2013 őszén ugyanitt, egy dzsámiból lett katolikus templomban egy isztambuli, muszlim orvos a kobzát pengeti, és szelíd baritonján hol magyarul, hol meg törökül az élet szépségeiről énekel a keresztény lelkű hallgatóság nagy örömére.

Török térfoglalás Pest szívében

Csütörtökön, a magyar és a török kulturális miniszter jelenlétében nyitja meg kapuit a budapesti Yunus Emre Török Kulturális Központ az Andrássy út 62.-ben. A középkori misztikus költőről elnevezett intézmény – amely már huszonöt országban működik világszerte – előadásokkal, koncertekkel, filmvetítésekkel, kiállításokkal, konferenciákkal várja azokat, akik érdeklődnek Törökország iránt, illetve nyelvtanfolyamot is indít. A központ első kiállításának címe: Oszmán–magyar kapcsolatok dokumentumok tükrében.