Cizellált expresszionizmus
A Hasonmás II. – ellenőrizhető most a Szépművészetiben – kellemetlen mű. Nemcsak tragikus, nemcsak titokzatos, nemcsak filozofikus, hanem mindezeket szokatlanul kíméletlen festői nyelven adja is elő. A fejek, mindkettő, koponyaszikár, és ez érdes, durva festékpászmákból alakul, az ajkak már-már feketék, alig kapnak valami meleg-élő tónust, a csontkezek nem elég, hogy csontkezek, még fenyegetően nagyok is az arányokhoz képest. A legbarátságtalanabb gesztus azonban a homogén, reménytelen felület. A tisztátalanul barna és tisztátalanul fehér mezők, amelyeket keresetlen, széles ecsetvonások teremtenek meg, a már-már tömbszerűvé váló sávok, amelyeket mintha csak összeróttak volna.
Még annyi vigasz sincs a kilencszáztizenegyes vásznon, mint egy évvel később a nem kevésbé tragikus Remetéken. Ott, az utóbbin legalább valami színes-geometrikus dísz került a fekete köntösök vállára, mintegy a bécsi szecesszió titkos jegye, oldó-vigaszos a hátsó figura rokokógyöngéd virágkoszorúja, kivált pedig a mester számára mindig megkülönböztetetten fontos vörös ajkak.
A Hasonmás II., avagy Halál és a férfi eltér attól, amit Egon Schielétől várunk, nyilván ezért nem keresett és kevésbé forgalmazott. Amit Schielétől várunk és többnyire megkapunk, az ugyanis valami egyedi, különleges és utánozhatatlan kettősség, végletek mesteri egybekomponálása. A lampionvirágos önarckép szenvedő-elvágyódó lélekrajza, és mellette az önfeledt japonizmussal (szecesszióval) viruló, szépségesen indázó virág. A Mintás takarón fekvő meztelen fiú törékenysége, amelynél fontosabbá válik a Wiener Werkstätte geometrikus pompáját felvonultató takaró. Kislányok és táncosnők portréi, amelyeknek ragyogó kelméit mintha nem is a mester Klimt, hanem a divattervező élettársa, Emilie Flöge alakította volna.
És akkor még nem számoltunk az erotikával, amelyet a Schiele-méltatás meghatározónak, a közönség – valljuk csak be – a legfontosabbnak tart. Schiele mestere volt a testábrázolásnak, ámde a telt formákat, a bravúros perspektívákat és pozitúrákat fölényesen-bravúrosan összefogó kompozíciót mindig kiegészíti valami. Legtöbbször a koloritból kirobbanó, gyönyörűségesen piros és plasztikus mellbimbók, időnként színnel nem kevésbé elevenen kiemelt egyéb erogén zónák, piros folt az arcon, öltözékrészletek. Már a tizenkilencedik század mára avatag erotikus fotográfiája tudta, hogy egy-egy harisnya, lábbeli milyen ingerlő lehet az egyébként meztelen nőmodellen, persze hatása meg sem közelítette azokét a gombos cipőkét, vörös harisnyakötőkét és fehér combokra feszülő sötét harisnyákét, amelyeket Schiele a mesterművészet magasába emelt.
Bécsi expresszionizmus: ez a valódi tárgya a Leopold Múzeumból érkezett kiállításnak, és a válogatás-rendezés példásan szemlélteti ezt a karakteres bécsiséget. Részletesen feltárja elsősorban a főszereplő Schiele művei révén azokat a vonásokat, amelyek az első világháború előtti osztrák fénykort megkülönböztetik a kortárs német expresszionizmustól. A szellem, a lázadás, az erotika és a tiltakozó társadalmon kívüliség azonos vagy rokon. A megjelenés ellentétes. A drezdai Brücke értelemszerűen jelen nem lévő expresszionizmusa elsöprő, másra nem figyelő, féktelen. Hogy az erotikánál maradjunk: nem bíbelődik testrészletekkel, ellenben zabolátlan aktjelenetei, türelmetlen-heves nőábrázolása maga a sodró érzékiség. Úgy általános, hogy kikerülhetetlen, nem beszélve a müncheni, München környéki Kék lovasok, Kandinszkijék éteri, de megint csak minden részletformát feláldozó érzelmi áradásáról.
A bécsi expresszionizmus, kivált a Schiele-formátumú, aprólékos, és mellékmozzanatokkal segít a nézőjének. Kézműves-alapossággal, gyakran iparművészeti örömökkel könnyít a legdrámaibb halálkompozíciók befogadásában is. Mert mindaz a tartalom és feszültség – halál, erotika, küzdelem –, amelyet a méltatások értékelnek, benne, a mélyén ott van az életműnek. Csak éppen praktikusabb bécsi (Monarchia- ?) feldolgozásban.
