Szépítő ének
Amikor tizenöt éves volt a Várszínház, 1979-ben, Nemeskürty István, a régi magyar irodalom tudósa írt darabot az 1566-os gyulai várvédelemről. A vérszegény szövegből Szász Péter rendező két konferansziéként működő magyar–török, illetve török–magyar tolmács felléptetésével mintegy kabarékeretbe foglalva, elég kellemes, fanyar-ironikus estét produkált. Volt is rá alapja, minthogy Nemeskürty igyekezett hű maradni a történelmi valósághoz, a korabeli históriás ének (Cantio de militibus pulchra) nyomán bemutatta a várkapitány, Kerecsényi László üzleteit, üzelmeit. Kerecsényi jó előre számító üzletemberként ugyanis Csehországban vett magának várat hitelből, a végvári kapitányságot meg azért vállalta, hogy a vitézek elsikkasztott zsoldjából és az előkelőbb török foglyok váltságdíjából visszafizesse a hitelt. Ez nagyjából sikerült is neki. Csak egyetlen ponton számította el magát: egyik foglyát megkínoztatta, hogy siettesse a váltságdíjat, és amikor a vár feladása után visszavonult volna a töröktől távoli birtokára, pechére éppen ennek a török főtisztnek a kezébe került, aki bosszút állt, Kerecsényit megfojtatta.
Zalán Tibor, a Várszínház ötvenedik évadára készült győztes pályamű szerzője ezt az üzleties gondolkodásmódot bizonyára nem találta méltónak a hazáért vívott harc áldozatához. Ő középkori vérszomjas vadbarmot farag a várkapitányból, aki foglyaira oktatási és szórakozási szándékkal célba nyilaztat a fiával. Egy basa fiát pedig duhaj kedvében maga öli meg a vonakodó gyermek helyett, és a váltságdíjért, amelyet mégis elfogad, a fogoly hulláját adja ki. Úgy látszik, ettől még lehet jó magyar vitéz. Ezt egyébként az író ügyes dramaturgiai trükkel nagyjából le is nyomja a hazafias felbuzdulásra könnyen hajló nézők torkán. Előbb elbeszéli a történet elejét és végét, majd utána kerít sort a várvédelemre. Így előbb látjuk a véres kezű, őrjöngő hitszegőt, aki elnyeri méltó büntetését, később pedig a várat az utolsó emberig védeni akaró hőst. Persze így is rengeteg fölösleges szót és mondatot kell facsarni ahhoz, hogy „az utolsó csepp vérünkig kitartunk” hangoztatásától mégiscsak a megadáshoz jussunk.
Az illő játékidő kitöltésére és a szikár történelmi sztori feldúsításához pedig szerelmi bosszúdrámával szolgál a szerző. Kiderül, hogy a megölt török ifjú éppen a várat ostromló vezér lányának a vőlegénye volt. A párja nélkül maradt leány beszökik a várba, és magába bolondítja, majd megöli Kerecsényi fiát. A kapitányt pedig egy odaadó ágyassal ajándékozza meg az író, akivel a történet végére bensőséges szerelmi viszonyba keveredik, de ez természetesen csak a tragikus vég perceiben derül ki. Nyilván azért, hogy megtudjuk: a hős kőkeményen otromba keblében nemcsak hazafias, de érző szív is dobog.
Csiszár Imre rendező lelkiismeretesen lebonyolítja a jeleneteket, csak egyik-másik futkározás-kergetőzés nem sikerül igazán rendezettre. Szlávik István díszlete praktikusan igazítja a cselekményhez a gyulai várudvart, egy kihajtható fal szolgálja az ostromló török vezér sátrának nem ritka előbukkanását, Szakács Györgyi jelmezei színes történelmi látványosságot nyújtanak. A mű legnagyobb nehézségével, a képtelen főszereppel Mihályfi Balázs küzd derekas eredménnyel. Aligha van még egy magyar színész, aki ennyi hittel, belső meggyőződéssel lenne képes ezt a léhán csapongó, farkas vigyorú szörnyeteget az est végére szinte elhihető emberi érzésekkel átitatni. Mellette Balikó Tamás mutatja jelentékeny, súlyos egyéniségnek a török vezért, és Daniss Lídia formálja hatásos mesealakká a bosszúálló török lányt. Szilágyi Csenge érzéki testet és érzékeny lelket kölcsönöz a szerelmes szolgálónak. Gáspár Tibor egyetlen abszurd jelenetében kimérten adagolja az elfojtott apai fájdalmat és bosszúszomjat. Sztarenki Pál mintha nem találná helyét zavarosan megírt szerepében, a többek meg nem is keresik a magukét.
Nemeskürty darabjának címét a históriás énektől kölcsönözte: Szép ének a gyulai vitézekről, avagy a majdnem teljes igazság. Zalán Tiboré inkább szépítő ének lehetne. Az igazságot meg ne firtassuk.
