A csepeli munkások pénzéből, téglajegyeiből, a szakszervezetek és az akkori Szociáldemokrata Párt támogatásával épült föl a Csepeli Munkásotthon a mai helyén 1920-ban. Perényi József és Drucker Tibor krónikáiból tudjuk, hogy elsősorban impozáns szecessziós színházterme tette híressé (amelyet Maróti Géza festőművész a munka és a művészet allegóriáját kifejező, két hatalmas pannója is díszít), no meg a benne folyó élénk kultúrélet, amely a kor valamennyi munkásművelődési formáját felölelte. A 2000-es években restaurált színházteremben, amely helyi védettséget is kapott, máig rendszeresen tartanak színházi előadásokat, és a ház a gyerek-, felnőtt- és időskori kulturálódás, társasélet legkülönfélébb lehetőségeit kínálja a szakköröktől a művészeti csoportokig.

Az otthon épülete a húszas években

A múlt század húszas éveinek elején a konzervatív politika egyik céltáblájává vált a munkásotthon. Csepel akkori jobboldali elöljárósága fondorlatos és szívós harcot indított az einstandért, a „kommunista és szocdem-fészeknek” titulált intézmény gyökeres átfazonírozásáért. Ahogy egy korabeli dokumentumban megfogalmazták, a Csepelen „dolgozó rengeteg gyári munkásnak hazafias, nemzeti és keresztény irányú… felvilágosítása és kioktatása” érdekében. Első lépésként megvonatták a munkásotthon moziengedélyét (a színházteremben mozi is volt!), amelyet Csepel község kapott meg, majd a lakáshivatal határozattal „igénybe vette” a színháztermet, és bérlőjéül az új engedélyest jelölte ki. A Népszavának az üggyel foglalkozó korabeli cikke előrevetítette, ha nem vonják vissza ezt a jogtipró határozatot, a munkásszervezetek az amszterdami Nemzetközi Szakszervezeti Irodához és a genfi Nemzetközi Munkaügyi Hivatalhoz fordulnak segítségért. (Az ilyesmi már akkor is kényszerűen fölmerült…) De erre mégsem volt szükség – bár az alispán rendőri erővel is érvényt akart szerezni a határozatnak –, mert a Weiss Manfréd-gyár dolgozói tiltakozásul élő kordont vontak az otthon köré, mire a rendőröket visszavonták. A csepeli főjegyző kénytelen-kelletlen megelégedett a moziengedély visszavonásával.

Megjegyzendő, Csepel jobboldali vezetése és az őket támogató lakosok csak ezek után választották a civilizált megoldást: gyűjtést indítottak egy másik (szellemű) kultúrház építésére, amely 1928-ra meg is valósult (de a második világháborúban az épület megsemmisült). Ezt a kultúrházat azonban csak magánadományokból és a község támogatásaiból lehetett folyamatosan fönntartani, míg a munkásotthont közönsége és a munkásszervezetek finanszírozták.

A Csepeli Munkásotthon később is átélt nehéz időszakokat – például a harmincas évek végén és a negyvenes években –, de a legnagyobb kihívást az 1989 utáni rendszerváltás hozta. Akkor az ingatlan tulajdonát egy magánalapítványra bízták, amelyet tíz önállósodott csepeli vállalat hozott létre és a kuratóriumi tagokat is ők jelölték ki. Időközben azonban egymásután szűntek meg ezek a cégek, végül a Siemens Transzformátor Kft. és a jelenleg felszámolás alatt levő Csepeli Fémmű Rt. maradt. A 2010-es választások után az addig baloldali többségű önkormányzat jobboldali többségűre változott, és csakhamar kiderült, az új vezetés nem támogatja az intézményt a jelenlegi formájában. Beszüntették az addigi önkormányzati dotációt, és világossá vált, bele akarnak szólni a munkásotthon működtetésébe.

Ábel Attila csepeli alpolgármester a támogatás megvonását firtató kérdésünkre megírta, amíg – szerinte –„tisztázatlan tulajdonú” gazdasági társaságok, „offshore cégek” állnak a munkásotthon mögött, és amíg „nem hajlandók átláthatóvá tenni a működést, elszámolni az állami és önkormányzati támogatással, addig az önkormányzat nem tudja támogatni” az intézményt. Nagy József igazgató viszont állítja, a munkásotthon működése, gazdálkodása bárki számára átlátható, és ez jogilag sem kérdőjelezhető meg, erre felügyelőbizottságuk is ügyel, és a támogatásokkal mindig tételesen elszámoltak. Az önkormányzat álláspontja szerint a munkásotthonnak ismét „köztulajdonba” kellene kerülnie, „hasonlóan ahhoz, ahogy kezdettől fogva mindig is volt”, úgymond „az MSZP-s politikusok idején elszabadult rablóprivatizáció éveit leszámítva”. A köztulajdonba vételt pedig a „civil ellenőrzés” megteremtésével képzelik el, bár „az önkormányzat a legjobb megoldásnak azt tartaná – írta az alpolgármester –, ha a Csepeli Munkásotthon végre önkormányzati tulajdonba és ezzel ismét a csepeli munkások, polgárok tulajdonába kerülne”.

Eltekintve attól, hogy a Csepeli Munkásotthon több mint kilencvenéves története során soha sem volt önkormányzati (községi, tanácsi) tulajdonban, nézzük közelebbről a valós helyzetet, amely kissé bonyolult, de azért nem követhetetlen. Információink szerint a Siemens Transzformátor Kft. korábban már át akarta adni alapítói jogait az önkormányzatnak (a kerületi vezetés szorgalmazására), a bíróság azonban ezt elutasította. A most felszámolás alatt álló Csepeli Fémmű Rt., amelynek tulajdonát részben az Olawa Real Estate Ingatlanforgalmazó és Hasznosító Kft. szerezte meg, a vevőnek akarta átadni alapítói jogait is. Első fokon helybenhagyták, másodfokon elutasították a fémmű kérését, majd felülvizsgálati eljárás során a Kúria júniusi határozatában a másodfokú döntéssel értett egyet, de ezt még írásban nem közölték. Jogi vélemény szerint a két csepeli cég, mivel privatizáció során átalakultak, elvesztették alapítói jogaikat. Végeredményben a Csepeli Munkásotthon Alapítványnak nem maradt egyetlen alapítója sem. Ilyenkor a bíróságra szállnak át a (korlátozott) alapítói jogok, de hogy mit fog majd kezdeni velük, az e pillanatban megválaszolhatatlan kérdés.

A jogi hercehurca közepette viszont a munkásotthon nem jut hozzá ahhoz az állami támogatáshoz, amelyre – a volt szakszervezeti művelődési házakat tömörítő Területi Művelődési Intézmények Egyesületén (Temi) keresztül, pályázat útján minden évben számít, és amelyre rendkívül feszes költségvetése miatt nagy szüksége van. Már-már a csőd fenyegeti ugyanis, sem a béreket, sem a tb-járulékot nem fogják tudni fizetni. Mint azt az otthon igazgatójától megtudtuk, az állami költségvetésben címzett támogatást a Temi elnöksége osztja szét az egyesület tagintézményei között, és idén 15 millió forintot ítélt meg a csepeli intézménynek. Az erőforrástárca kulturális államtitkára azonban feltételül szabta, hogy a megítélt támogatást csak akkor lehet kifizetni, ha jogerősen befejeződik az alapítói jogokkal kapcsolatos bírói eljárás, és egyértelműen tisztázódik az alapító(k) személye.