A 21. Sziget mérlege: A viszontlátás kesernyés öröme
Jubileum után vagyunk, ami akarva-akaratlanul lezár valamit, lekerekít, ráadásul tavaly tényleg kitettek magukért a szervezők, nem is nagyon várhattuk el, hogy erre majd ráraknak még egy lapáttal. A 21 máshol számít szerencsés számnak. Ráadásul idén először, talán magyarázatképpen a több fórumon előadott fanyalgásokra és a hat-hét százalékkal rosszabbul fogyó jegyekre, közzétették a fesztiválnak nemet mondó előadók listáját. Kétségtelen, ha csak a harmaduk vállalja a pesti kiruccanást, akkor most ódákat zengünk a felhozatalról.
Persze voltak eleve reménytelen felkérések (az AC/DC és a Kraftwerk például jól megérdemelt nyugdíjaséveit tölti, Adele babázik), meg olyanok is, akiknek hálásak vagyunk a visszautasításért (a teljesen szétcsúszott Guns N’ Roses). Szóval sokan nem értek rá, nem tudták a Szigetet beilleszteni a turnéjukba, már az is felmerül, hogy talán a Sziget időpontja is csúszhatna, de ez a zsúfolt nemzetközi fesztiválprogramban nem lesz könnyű, és ez most egyébként is legyen a szervezők gondja.
Egyben biztosak lehetünk, hogy ennél csak erősebb Szigetünk lesz az elkövetkező évtizedben. A headline-t nézve ugyanis csak a Blurt fogadhattuk el volna jó szívvel főműsoridőben a Nagyszínpadon (ők adták a Sziget idei csúcspontját különben), Mikát fenntartásokkal, Nick Cave-et pedig már nem, a Biffy Clyro pedig még nem odavaló. S az, hogy David Guetta lézeres bohóckodása zárta a mostani felvonást, nos, az kisebb botránnyal ér fel, mert ami elmegy a Balaton Soundon, az ne menjen már el itt, ahol még víz sincs, hogy lehűtsük magunkat. (Ez kissé igazságtalan, mert idén legalább lehetett pancsolni a Dunában.)
S bár minden évben bekalkuláljuk a csöndes megdöbbenést, idén már ott tartottunk, hogy két személy alig úszta meg negyvenezer alatt a napi bulizást, ha még enni és inni is akart, s ez a büdzsé bizony erősen távol állt a luxus fanyar érzetétől. Igazából úgy ötven és hatvanezer között van az a szint, amennyiből tényleg bele tudunk kóstolni a dolgokba, menni egy kört a Sziget Eye-on, nem utasítani vissza a nemzetközi konyhát, erősebbet és finomabbat inni a sörnél, s tán még vehetnénk is valami ostoba szuvenírt. Vagyis ennyibe kerülne, ha kicsit nem néznénk az árakat.
Így maradunk a kisebb, de annál bolondosabb élményeknél. Például a könnyünk is kicsordul Hodman Dodmanott és Sally Forth derékig érő manóitól (a színész felsőtestét a manó hátára vetett málha rejti el), ami elvileg utcaszínház, ám mindössze annyiból áll, hogy a két színész vidéki angolsággal elcseveg velünk, ha épp összefutunk a tömegben. A Múzeum negyedben megtapasztaljuk, hogy miként áll rajtunk a Kádár-korabeli pénzügyőr uniformis, megnézzük, hogyan fújja fel magát a lufi, ha szárazjeget teszünk bele. Levesszük láthatatlan kalapunkat az előtt, aki meg merte kockáztatni, hogy nem szűnő tucc-tucc háttérrel is működőképesek lehetnek Bizet és Puccini áriái.
A beígért látványból (ez kompenzálta volna a program véznaságát) sok minden nem tűnik fel, talán csak annyi, hogy ha lehet, még szellősebb és tágasabb lett a Sziget, és ez a szombati gyűrődésben jól is jött. Pluszpont járt azért, hogy még nagyobb teret kapott a sport, a focitól a strandröplabdán át a látványos bossaballig próbálhatták ki magukat az érdeklődők. Ez utóbbi különben olyan, mintha az ugrálóvárat egyesítenénk a röplabdával. S tipikusan az a sport, amelyet inkább távolról jó nézni.
Csalódás volt viszont a mesterséges fénnyel éjfélig üzemeltethető Luminárium és a megnövelt területű, fölöttébb impozáns, 5000 négyzetméteres A38 sátor is, de nem a milyensége, hanem amiatt, hogy a Parov Stelar Bandre fél tizenkettőkor csak jelentős közelharc árán lehetett bejutni. És bizony nem a biztonsági és beengedő emberek éberségén múlt, hogy nem nyomtak össze senkit a tömegben. Az osztrák lemezlovas ugyanis idejében kapcsolt, hogy jobb neki, ha nem szorul be a füstös kocsmahangulatba, és nem a novemberi esők hangulatát pörgeti tovább (bár ebben sem volt rossz), hanem a big band hangzással házasítja az elektronikát. A hatás garantált: valóban úgy éreztük magunkat a zsúfolt sátorban, mintha a nagy Gatsby hívott volna meg a partijára néhány ezer, öltözékében nem a Harvard szabályait követő vendéget. A Blur után tehát ide került még egy csillag az emlékkönyvben.
Előtte még próbáltunk feloldódni Mika produkcióján. A palesztin-angol előadó különben azt a hatást kelti, mintha Csonka Pici angolszász nyelvterületre született volna, és örökre elfelejti a Ding Dongot. Vagy talán nem is annyira. S bár szavunk se lehet, mert Mika igenis megdolgoztatta a tekintélyes tömeget, és sorra jöttek a rádióbarát dalok, a Relax, a Big Girl, a Love Today és a Lollipop. De a Sziget épp attól volt Sziget (és az ma is), hogy nem csüng annyira a slágerlistás hangzáson, és csak ritkán enged olyan színpadképet, amely jobbára egy bakfis gyerekszobájára emlékeztet. Pöttyös, girlandos, nem is mondom tovább. Vagyis buliztunk, miközben tudtuk: másnap letagadjuk az egészet.
Mindent összevetve akkor járunk a legjobban, ha az újabb húsz év első lépéseként könyveljük el az idei felvonást. Látni az út leendő állomásait, és azt is, hogy kábé merre akar tovább haladni kedvenc fesztiválunk: hogy tovább akarja erősíteni az „emigrálj egy hétre a szabadságba” érzést, és eközben nem szeretne lemondani a konzum világ nyújtotta minőségről sem. És ez jó is, mert már eleve jól van összerakva. Nem rossz, ha zsebünkben van a fesztiválköztársaság útlevele, ha már nagyon elegünk van a köztársaság nélküli ország mindennapjaiból. És ezt tényleg nehéz elrontani. Nincs az a trafikos tempó, amely képes lenne kibillenteni az egyensúlyából. Színezheti, ideióráig kellemetlenkedhet, de odabent már eszünkbe se jut. Ezért kell megbecsülni, most már huszonegyedjére is. Mert mégiscsak ez az, ami megfizethetetlen benne.
