Másrészről azonban ez a fajta kíváncsiság lehet a csalódottság forrása is, hiszen a történet előrehaladtával egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy ennek a regénynek elsősorban az ír olvasók számára lehet tétje. Számukra szolgál tükörként, vagyis megfordítva a játékot, ők szembesülhetnek azzal, hogy miként is látja őket egy idegen, s ebből az aspektusból tulajdonképpen lényegtelen, hogy a központi figura milyen náció szülötte.

Lovas Sándor, huszonkilenc éves mérnök ikertestvérével, Évával és annak lányával, Krisztinával hagyja el az országot 1956 novemberében, majd rövid ausztriai tartózkodás után, nem várva a bizonytalan tengerentúli vízumra, elfogadják az írek felajánlását, s a zöld szigetre utaznak, ahogyan teszi azt még (ki-ki más okból) több száz magyar rajtuk kívül. A regényben bemutatott különféle konfliktusok abból adódnak, hogy hiába a nagy szavak, a lelkes felajánlás, a pátosz, ez az ország nem készült fel arra, hogy ennyi menekült letelepedését biztosítsa. Egy használaton kívüli katonai táborban kényszerű tétlenségben eltöltött hónapok alatt a magyaroknak is rá kell jönniük, hogy bár Írország földrajzilag nyugatabbra fekszik, mind az ország gazdasági állapotát, ipari fejlettségét és ebből adódóan a munkalehetőségeket tekintve, mind a vidéki kisvárosi lakosok zárkózottságát, már-már archaikus életmódját látva, a valóság messze elmarad a menekültek elvárásaihoz képest. Akad ennek némi aktualitása is, a külföldön munkát vállalók internetes élménybeszámolóit olvasgatva ugyanis úgy tűnik, a beidegződés, hogy minden szebb és jobb, gazdagabb és csillogóbb, ami tőlünk nyugatabbra található, illetve az ebből fakadó csalódás akár nemzetkarakterisztikai sajátosságnak is tekinthető. A regény nagy erénye az élesen, határozottan megrajzolt konfliktusok sokfélesége. A helyiek bizalmatlansága és az idegenek csalódottsága sokféle módon nyilvánulhat meg, Collins nem is osztja szereplőit egyértelműen jó magyarokra és rossz írekre, azonban azt is hozzá kell tenni, hogy míg a főszereplők plasztikusan ábrázolt, hús-vér karakterek, addig egy-egy mellékszereplő, talán épp a konfliktusok határozottságának oltárán feláldozva, inkább egy-egy embertípust hivatott megjeleníteni mint háromdimenziós, életrevaló figurát.

S más aspektusból sem tökéletes a regény, Sándor és a szintén táborlakó Mária közt szövődő szerelem egyszerűségét és hétköznapiságát például lényegesen kevesebb jelenetben is elég lett volna ábrázolni. Ahogyan az egyre egyértelműbben happy end felé tendáló történet utolsó fejezetei közül is több feleslegesnek, szükségtelen újabb és újabb kvázi epilógusnak tűnik. Feszültségfokozó funkciója legfeljebb csak annyi, hogy az olvasó türelmetlenül várja: mondja már ki az elbeszélő az amúgy is nyilvánvalót, hogy a főszereplők helyzete végül megoldódik. Másrészről azonban nem elhanyagolható jelentőségű az a motívum sem, mikor Sándor a táborbeli idejének vége felé egyik menekülttársában saját egykori megkínzóját véli felismerni. A fiatal mérnök ugyanis még az ötvenes évek elején kényszerű látogatást tett az Andrássy út 60.-ban. A megvádolt férfi persze tagad, sőt igyekszik másokat befeketíteni. Az elbeszélő pedig azzal, hogy nem egyértelműsíti a megoldást, próbára teszi saját olvasóját: vajon a mindig higgadt, megfontolt, józan döntéseket hozó Sándornak higgyen (ez lenne a könnyebb út), vagy merje újragondolni az olvasottakat a másik ember állításának fényében.

Összességében persze, aki elolvassa Mark Collins könyvét, véleményem szerint jó adag továbbgondolni-valót kap az idegenség, befogadás, elfogadás témakörében. Nem csak olyan megközelítésben, hogy mit gondolnak rólunk az írek, és fordítva, de a történet akár közvetve arra is rávilágíthat, hogy hogyan viszonyulunk azokhoz az emberekhez, különféle nemzetek szülötteihez a világ minden tájáról, akik épp hozzánk menekültek egy jobb élet reményében. Vagyis nálunk próbálnak újrakezdeni mindent.